A MAI TÁRSADALOMTUDOMÁNY ÉS SZELLEMI ÉLET ERKÖLCSKÉPE

Tavaly egy magyar egyetemről valaki fölkért, hogy írjak hozzájárulást egy ünnepi íráshoz.

Tudniillik, az ünnepi írások alkalomadtán szoktak keletkezni. Valakit akarnak megtisztelni, ünnepelni és ehhez készül ez a fajta írás. Semmilyen nagy tudományos presztízse, jelentősége nincsen. Inkább arra való, hogy valaki a (most már számítógépes) fiókjából szedjen elő olyan írást, amely már legalább részben megvan, de különböző okokból eddig nem került nyilvánosságra.
Ennek egyik oka az lehet, hogy olyan folyóiratnak készült, amely közben megszűnt. Az is lehet, mint ami most történt, hogy fölkérték a szerzőt egy cikkért, aztán különböző okokból nem fogadták el. A harmadik ok az lehet, hogy a szerzőnek támadt egy ötlete, amit aztán elvetett, mert maga nem látta célszerűnek.

Nos, most nálam ilyen elméleti raktárba került írásaim nincsenek, mert nekem van honlapom. Amit nem fogadnak el vagy amit nem tudok közzétenni más publikációkban, azt a honlapomon elhelyezem.
Azért nyugodtan belementem – tapasztalatból már sejtettem, mi fog következni –, némileg gondolkodtam az ügyön és úgy határoztam, hogy az 90-es években németül megjelent cikkeimet a cseh privatizációról fogom újra szerkeszteni, újabb fejleményekkel kiegészíteni és magyarul megjelentetni. Itt lehet ezt a cikket elolvasni.

Abban az a gondolat vezényelt, hogy a volt szocialista országokban végbement privatizációról alig készült érdemes írás vagy könyv.
De itt egy történelmi egyedi folyamatról volt szó. A nemzeti vagyon – tehát az, ami emberi munka évtizedeken keresztül létrejött, gyárak, téesz-ek, vasutak, könyv- és zenekiadók, stb. – került egyes emberek kezébe, avagy megszűnt. Tulajdonképpen itt egy nagy társadalmi megfosztásról volt szó, ahol egyesek a mások felhalmozódott munkájukra, erőfeszítéseikre tettek szert, és a nagy többség ebből nem kapott semmit, tehát mindent elveszített.
Érdemes tehát erre kitérni és legalább kis fényt deríteni arra, hogyan végbement ez a folyamat egy szomszédos országban, – így véltem, és ajánlottam a témát.
Az illető személy kérdésemre azt válaszolta, hogy a téma teljesen szabad.

Kb. egy hónap múlva elküldtem a szöveget, a hölgy jelezte, hogy megkapta és megígérte, hogy majd jelentkezik, ha közeledik a szövegek szerkesztése.
Amikor 8 vagy 9 hónapra nem érkezett semmi, érdeklődtem az illető személynél: mi újság?
Mire megkaptam a következő választ:

„A következő változtatásokat szeretném kérni a tanulmányán:
– a Wikipedia-idézeteket cserélje ki más, tudományosan elfogadott szakirodalmakra,
– alapuljon a szöveg szélesebb körű forrásbázison, például cseh nyelvű sajtón vagy levéltári iratokon (jelenleg néhány német nyelvű sajtócikk az összes kiindulópont, ami kevés),
– hagyja el a Marx idézetet a végéről, mivel Magyarországon rendkívül rossz emlékeket ébreszt – másik lezárás kell,
– a szöveget nyelvileg-stilisztikailag rendbe kell tenni, hogy publikálható minőségű legyen.”

Mielőtt kitérek az egyes pontokra, csak a hangnemre szeretném fölhívni a figyelmet: Az hölgy úgy kezel engemet, mintha pályakezdő lennék, akit kell a pályára igazítania. Sőt, inkább egy gimnáziumi tanárra emlékeztet, aki az érettségire szeretne fölkészíteni egy tanítványát.
Holott az illető személynek jóval szerényebb publikációs története van, mint nekem, mégis mintegy élvezi, hogy így tud lekezelni valakit.
Ez sajnos általános jelenség és korántsem ezen személy különlegessége. Akinek van egy hivatalocska, tanszékocska vagy egyéb szószéke, amely ad neki lehetőségét, hogy másokon élje ki szeszélyeit illetve inkább ideológiai avagy cenzúrás hatalmát, akkor szívesen kihasználja ezt a helyzetet.

1. A Wikipédia

Már többször tapasztaltam, hogy az oktatásban tevékenykedőknek – akár iskolában, akár egyetemen tanítóknak – nem tetszik a Wikipédia.
De miért?
A Wikipédiát egy anonim sereg szerkeszti és eléggé komoly követelményeik vannak egy cikk szerkesztésében. Ha valaki állít valamit, amely kétes és nem mutatja föl a forrást, arra kerül megjegyzés.
A wikipédiás cikkek különböznek minőségileg, ami a nyelven is múlik. Néha egy témáról az egyik nyelven rövid és semmitmondó, de egy másikban nagyon részletes. Mindenképpen ajánlatos több nyelven megnézni egy témát, ha tényleg jól akarunk tájékozódni valamiről.
Nem csak a társadalomtudományi cikkekre kell gondolni. Ott néha lehet vitás egy-egy állítás, amely a témával függ össze. De a kémia, fizika, biológia, matematika területen lehet megnézni, nagyon segíthet, ha az ember hirtelen keres valamit egy adott témához.

A tanárok pedig egyáltalán nem szeretik, ha a tanulók a Wikipédiából szerzik a tudásukat. Nem azért van ez, mert ilyenkor helytelen dolgokat mondanak el, vagy írják le. Ezt lehetne vitatni, magyarázni, stb. Hanem mindjárt elvileg azért, mert az hivatalos oktatást teszi feleslegessé. Ha a gyerek vagy az egyetemista tényleg a Wikipédiában megtalál mindent, minek tulajdonképpen kell tanár? Pláne akkor, amikor a tanár maga se tud többet a Wikipédiánál – sőt, sokszor jóval kevesebbet.
Egy másik pont az – és ez egyre inkább zavarja az oktatási személyzetet –, hogy a Wikipédia nem igazodik a hivatalos ideológiáknak, a hivatalos olvasatnak. Legföljebb említi, hogy egyesek így látják, mások másképpen. De nem zár ki véleményeket. Nincs ott cenzor, aki a nem kívánt nézeteket elvetné.
A Wikipédia szerkesztésében nincs olyan rendszer, ahol valaki megbukik, mert nem azt írja vagy mondja, amit a tanár úr vagy néni akar olvasni vagy hallani.

Aztán egy harmadik vonása a Wikipédiának az, hogy mindenki hozzáférhet. Néha indít adakozási felhívást, de a hozzáférés ingyen és egyetemes.
Kínában a Tienanmen események 26-ik évfordulójának alkalmával bezárták a hozzáférést, de a Népköztársaságon kívül elolvashatóak több, mint 1 millió cikk kínaiul. A Wikipédiát helyettesítő, Kínában elérhető enciklopédia, a „Baidu Baike” a Wikipédiára van mintázva annyiban, hogy szintén mindenki hozzáférhet ingyen, Kínán kívül és belül.
A mi világunkban nem alábecsülhető az az előnye, hogy sok tudományos szaklapban megjelent cikkekkel ellentétben ingyen. Fizetőfalat sem ismer, mint sok internetes újság, folyóirat.

Az oktatásban tevékenykedőket, mint a szóban forgó alanyt, nyilvánvalóan mind ez zavarja. Nem kell más indoklás, mint hogy a Wikipédia nem „tudományosan elfogadott”.

2. A tudomány

De mi ez, ami „tudományosan elfogadott”?
Ez a kérdés azonos azzal a kérdéssel, hogy mi tulajdonképpen manapság számít tudománynak?

Érdekes ebben az összefüggésben az, ami a plágiumot különbözteti az elfogadott záródolgozattól.
Ami másolva van egy másik munkából, idézetként kell feltüntetni. A szakdolgozatban pedig az idézett szövegnek nem szabad egy bizonyos arányon túlmenni a saját szövegnek, de ennek ellentmondani szintén nem szabad.
A szakdolgozatok lényege pedig abban van, hogy sokat kell idézni „tudományosan elfogadott” művekből, illetve más szavakkal ugyanazt írni. Ami kiüt a „tudományosan elfogadott” egyforma gondolkodástól, nem megy át a szűrőn, mert nem felel meg a tudomány jelenlegi követelményeinek. Az egész elfogadás tehát egy tautológia, amely persze éppen szüli a plágiumokat.

Ilyen módon a tanárok, professzorok az engedelmes tanítványokat jutalmazzák meg, akik ügyesen ugyanazt ismétlik, amit a vizsgáló akar hallani, – de saját szavakkal. Olyan kérdések, mint az, hogy helyes-e? logikus-e? érthető-e? – magától ki vannak zárva.

3. A forrásanyag

Az illető személy azt a feladatot is adta nekem, hogy több és cseh nyelvű „sajtót vagy levéltári iratot” kellene idéznem.
A „Hospodářské noviny” című napilap, amit akkor néha elolvastam (a Bécsi Gazdasági Egyetem szlavisztikai tanszékének járt, ott lehetett elolvasni), csak 1995 óta tették az újság internetes archívumára.
Ne felejtsük el, hogy az egész privatizáció nagyjából a 90-es években végbement, mielőtt volt internet.
A HN-nek talán is jó, hogy ez a korszakot az internetes homály fedi. Maga az újság ugyanis 1990-ben alakult. Nem egészen érhető, miért az első 5 év nem került az internetes archívumba. Mintha szándékosan nehezíteni akarják ennek a privatizációnak tudományos feldolgozását.
Az osztrák levéltárakban pedig nem tárolnak cseh nyelvű folyóiratokat, ha 1918 után jelentek meg.

A tisztelt személy tehát tényleg gondolta, hogy Prágába vagy akár Brünnbe fogok utazni, természetesen saját költségen, és ott a levéltárakban és könyvtárakban keresgélni?
Egy ünnepi írás miatt?

4. Marx Károly idézete

nyilvánvalóan volt az, ami leginkább zavarta az illető személyt: egyértelműen megtiltotta nekem, hogy Marxot idézzem.
A hivatkozása a „rossz emlékre” eszembe juttatta azt a több, mint 60 fiatalembert, akik 2010-ben Csíkszeredán a Sapienta egyetemen tartott, „Amit Marxtól lehetne megtanulni” című előadásomra eljöttek.
Amikor utána az előadásom szervezőivel szemben kifejeztem a csodálkozásomat a nagy közönség miatt, azt felelték, hogy 20 éve már nem lehet hallani semmit Marxról, azért annyi ember érdeklődését keltettem föl. Később arról is értesültem, hogy egy plakát a kolozsvári egyetemre is került. Nincs kizárva tehát, hogy néhány hallgató onnan is jött el.

5. A „minőség”

Végre a bírálóm arra is tér ki, hogy a szövegemet „rendbe kell tennem”. Tehát így, ahogy írtam, nincs rendben. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy nem vagyok magyar anyanyelvű és bele csúszhatott egy-egy hiba – mert ezt a lektorálásnál lehetett volna kiküszöbölni.
Tehát az egész stílusom nincs ínyére.
Túl kevés az idegen szó, nincs benne féloldalra fölfújt, de egyébként egy mondattal kifejezhető gondolat, nincs benne nagy gondolkodók vagy legalábbis „tudományosan elfogadott” szerzők idézete, stb.

Többször már olvastam, hogy egy szöveg, egy előadás „színvonalas”, vagy ilyennek kell lennie. Tehát ez a „színvonal” szintén hozzátartozik a „tudományosan elfogadott”, Marxot elkerülő és fizetős közleményekből összetákolt szövegekhez, amelyekben az ilyen fajta értelmiségi egyéniségek gyönyörködnek.

Nem csodálkozom az ilyen kezelésen, mert megszoktam, hogy ilyen emberekkel tele van a tudományos világ, nem csak Magyarországon. Saját eredetiség és tudományos becsvágy hiányát azzal ellensúlyozzák, hogy másokat próbálnak távoltartani az egész rendszertől, hogy senki ne zavarja a vizeit.

Ennek következtében a tudomány, legalább a társadalomtudomány manapság fabatkát sem ér.

Ezen alkalommal emlékeztem több hasonló élményemre a magyar publikációs vagy tudományos világban.

A HVG

Az egyik megesett a HVG-nél. Ott volt egy haverom és fölkért írásra egy bankárról, akiről kutattam. Amikor megjelent, annyira más volt, mint ahogy én írtam, még az évszámokat is átírták, tehát tele volt hibákkal és csodálkozva kérdeztem, hogy mi történt?
Akkor kaptam a választ, hogy mindent kell átírni, hogy az olvasó megértse. Tehát az olvasó butácska, a hvgs szerző pedig nagy gondviselésével kibetűzi neki, hogyan kellene ezt megérteni.
Nehogy a bankár nemes foglalkozásáról keletkezzen tévedés az olvasónál! Ez egy mintegy szent hivatal, nehogy kételkedjen a jó és fontos tevékenységén.

Kb. 15 év múlva megesett a frankhiteles társadalmi bukás, mert a magyar ember mindaddig összetévesztette a banküzletet a karácsonyi bácsival, ilyen gondos tömjénezés után.

A HVG-nél akkor majdnem minden külső – és némi belső – szerzemény került a piacgazdasági propaganda csodagépébe, ahonnan alaposan megváltoztatva újjászületett.

Emlékszem egy olvasólevélre, ahol a volt kínai nagykövet panaszkodott arról, hogy szégyellte magát amiatt, milyen hitvány szöveg alá került a neve. „Nem ismerem el ezt a cikket sajátomnak”, úgy fejezte ki a nem tetszését.
Természetesen a HVG-nél senkinek halvány gőze se volt Kínáról, de mégis lelkesen átírták, hogy az olvasó „megértse”, hogyan kell gondolkodnia Kínáról – egy olyan országról, ahol nem ment végbe rendszerváltás és ahol Marxot még lehet idézni.

A KRITIKA

Egy másik élményem a Kritika című folyóiratnál előfordult.
1999-ben, a NATO háború idején átlapoztam a magyar folyóiratokat, hogy nézzem, mit szólnak hozzá az értelmiségiek. A Kritikában találtam egy érdekes cikket, mire odamentem a szerkesztőségébe és kérdeztem: kérnek-e hozzászólást ehhez a cikkhez?
A szerkesztő – csak egy darab ember ült ott – nagyon lelkesen beleegyezett és amikor kérdeztem, kér-e Péter Handke hozzáállásáról is cikket, akkor még jobban lelkesedett és azt mondta, de nagyon szívesen!

Írtam mind a két szöveget, korrektúra olvastattam és úgy emlékszem, emailen is, postán is elküldtem. A biztonság kedvéért.
Miután nem kaptam semmi visszajelzést, néhány hét múlva fölhívtam az illetőt és kérdeztem, mi újság a szövegeimmel?
Mire a szerkesztő kezdett dadogni és nem tudott semmiről. Se rólam, se a beszédünkről, sem a cikkekről. Mintha egyszerre emlékezetkihagyás áldozata lett volna. Hirtelen demencia …

Később meséltem erről egy barátomnak, aki a régi rendszerben disszidens volt, mire azt mondta nekem: de ez az ember előbb cenzor volt!

Ilyent nem lehet kitalálni, csak a valóságban fordul elő: egy „Kritika” című folyóirat szerkesztőjének cenzort neveznek ki!

A két írás itt meg itt található.

A BUDAPESTI NEGYED

A Budapesti Negyed című folyóirattal is volt dolgom, azaz, ott is tapasztaltam a szokásos szemtelenséget a szerzővel szemben.
Ez a folyóirat úgy, mint a Kritika, már rég megszűnt, úgy hogy senkit nem háborgathatok.

2006-ban egy a magyarországi görög kereskedőkről szóló konferencián vettem részt, amelynek az ott elhangzott előadásainak szövegeit közzétették a Budapesti Negyed 54-ik számában.
A szövegem került egy szerkesztőhez, akiről megtudtam, hogy nem történész. Teljesen átírta a szövegemet.
Hasonlóan, mint a HVG-nél nyilvánvalóan az zavarta, hogy a vállalkozót vagy egyáltalán a vállalkozást nem részesítettem a kellő dicsőítésben.
Amikor panaszkodtam nála, hogy ez a fajta átírás nincs ínyemre, akkor azt válaszolta, hogy muszáj volt átírni. Mivel külföldi vagyok, nem tudok magyarul, ezért „magyarosítani” kellett a szövegemet.
Mire én azt válaszoltam, hogy szerintem jobban tudok magyarul, mint ő, az átíró, avagy szerkesztő. Különben nem a nyelvi, nyelvészeti kijavításaival van a baj, hanem értelmi változtatásokról, amelyeket nem fogadok el.
A beszélgetés olyan hangnemben folyt le, amely nem barátságosnak mondható. Ha személyesen találkoztunk volna, bizonyára verekedésre került volna sor.
Nem volt további beleszólásom, a megváltozott (hamisított) változat megjelent a Budapesti Negyedben, az eredetet föltettem a honlapomra.

AZ ESZMÉLET

További „kalandjaim” voltak az „Eszmélettel”.

Az Eszmélet a magyar baloldal fáklyájának, vagy világítótornyának tekinti magát.
Holott anarchista vagyok, mégis azon vagyok, hogy nem szabad más véleményű balosakat ellenfélnek tekinteni.
Olyan gyenge a társadalomkritika tábora, hogy mindig igyekszem áthidalni a véleménykülönbségeket és minden lehetséges módon együttműködni más baloldaliakkal.

De valahogy ez nem működött soha az Eszméletnél.

Az első nekifutás egy olyan cikkel történt, amely az „Államkapitalizmus” elméletéről szólt. Tudniillik, ez egy trockista elmélet, amely a 50-es években Angliában született és bizonyos népszerűségnek örvendett olyan baloldali körökben, ahol próbálták a szovjet rendszert valahogy marxista alapon megérteni és megbírálni.

Az Eszmélet is, én is ezt az elméletet hibásnak tartjuk. Kérdeztem őket, érdekli ennek az elmélet bírálata? Dehogynem! válaszoltak.
Miután megírtam a cikkemet, föltettem a honlapomra és írtam nekik: ni, itt van!

Nyilvánvalóan eleve nem tetszik az Eszmélet embereinek, ha valakinek van saját közzétételi lehetősége. Ott az szeretnék, ha az Eszmélet kizárólagos publikációs lehetőségkent szerepelne és egyfajta nyilvánossági monopóliumot képezne. Ami a régi szocialista rendszer szokásait tükrözi, de az internet korszakában egyszerűen nevetséges.
Ezért nagyon szívesen meghívnak külföldi előadókat (akik nem tudnak magyarul) és fordítanak külföldi cikkeket, hogy valamilyen közvetítő szerepben gyönyörködhetnek: mi, a nemzetközi baloldal magyarországi szócsöve!

Amikor egy idő elteltével érdeklődtem: na, mi a helyzet? – azt a választ kaptam meg: „Nem lehet közzétenni a cikkedet, mert bent van a »szar« szó!”
Persze, ez a szó nem volt benne – de hogyhogy, hogy egyetlen szó miatt bukna meg? Ki lehetett volna cserélni, ha tényleg benne is lett volna.
De láttam, hogy szövegem az Eszméletnek nyilvánvalóan nem kellett – holott se előbb, se később se tették közzé valamilyen érdemes cikket erről az államkapitalizmus elméletéről.
Az említett írásom itt van.

Később, 2010-ben, ajánlottam az Eszméletnek olyan cikket egy német negyedévi folyóiratból, a Gegenstandpunktból, amely tárgyalta a 2008-as hitelt a Nemzetközi Valutaalaptól (amelyet nem csak Magyarország megkapta, de amelyre szorult Románia és Lettország is) és ennek előzményeit és következményeit. A címe: „Az új Európa válságban van”. https://de.gegenstandpunkt.com/artikel/neue-europa-krise
Nem bántam volna, ha az Eszméletnél azt mondták volna: sajnos, ez a cikk nem felel meg nekünk, emiatt és amiatt, stb. De ilyen korrekt eljárásra, sajnos, ennél a folyóiratnál senki sem képes.
Egy idő után érdeklődtem X ismerősemnél, aki akkor lézengett az Eszméletnél: nos, mi van ezzel a cikkel? – mire X azt válaszolta nekem: a cikk a szerkesztőség szerint Z-nél van és ő átnézi.
Ezen már csodálkoztam. Ismertem Z-et, nem tartozott az Eszmélet belső köréhez. Milyen okból? – kérdeztem. Hát, úgy válaszolt X, Z majd eldönti, érdemes ezt fordítani és közzétenni.
X nem tudta, hogy ismerem Z-et.
Fölhívtam Z-et és kérdeztem, mi újság ezzel a gegenstandpunktos cikkel?
Z nem is tudott róla.
Amikor figyelmeztettem X-et, hogy Z soha nem kapta meg a cikket, akkor megsértődött, hogy és hogy mertem az állítását ellenőrizni?! Micsoda szemtelenség!

Még egyszer tettem kísérletet egy cikkemmel az Eszméletnél, éspedig a frankhiteles válsággal kapcsolatosan.
Akkor egy eszméletes illetékes azt mondta nekem: ha ezt megírod, közzétesszük!
Megírtam a cikket, honlapomra tettem és elküldtem az eszméletes ismerősemnek a linket.
Mire megérkezett a válasza: nem tudom megnyitni a linket!
Az említett cikk itt van.

A L’HARMATTAN ÉS AZ ORSZÁGOS KÖNVTÁR

2011-ben megjelent könyvem Széchenyi István és Széchenyi Béla a Times-ba írt cikkeiről.
A L’Harmattan eredetileg könyvemet úgy akarta kiadni, hogy a nevem nem is szerepelt volna a borítón. Amikor ezt kifogasoltam, kínnal-bajjal odatették.
A könyv kiadójaként úgy kezelte a könyvet, hogy évekig nem is szerepelt a honlapján.
A Libri nem vette föl a terjesztési szolgálatába.

Miután megjelent ez a könyv 2011-ben, kértem és megkaptam az Osztrák-Magyar Alapítvány némi pénzt a könyv terjesztésére.
A L’Harmattan illetékesével megbeszéltem, hogy ezt a pénzt az Országos Széchényi Könyvtár illetékeseinek adja, akikkel majd megbeszélem a részleteket. A határon túli magyarokat akartam részesíteni e könyvben.
Az illető beleegyezett, mivel ez nem piac a L’Harmattannak, tehát ez a kezdeményezésem nem ártott volna a kiadó piaci érdekének. Odaadtam neki a pénzt.

Az Országos Könyvtárba mentem, a Határon Túli Magyaroknak irodájába. Azt közöltem velük, hogy itt van könyvem Széchenyi István és Széchenyi Béla a Times-ba írt cikkeiről. Azt szeretném, hogy minél több határon túli magyar könyvtárba, intézménybe jusson ez a könyv.

Az ottaniak – három ember – nagyon csodálkozott és örült ezen a kérésem. Azt mondtak nekem: magyar szerző soha nem tévedt hozzájuk egy ilyen ötlettel. Nagyon szívesen mennének neki.
Azt is elmondták nekem, hogy nem csak a kolozsvári, újvidéki és egyéb egyetemi könyvtárra szeretnék odaadni, hanem valamilyen kárpátaljai iskolának is. (Nem emlékszem, Ungvárról, Munkácsról vagy egyéb helyről volt-e szó.) Szerbiában a szabadkai és újvidéki magyar intézményeken kívül a Matica Srpskát is említették.
Nagyon jól elbeszélgettük a határon túli magyar helyzetét. Elmeséltem, hogy sok magyar barátom van Erdélyben és Szerbiában, és pont ezért szeretném, ha a könyvem ezekre a helyekre jusson el. Teljesen barátságos volt a hangnem és a meglehetősen legjobb hangulatban búcsúztunk el egymástól.

Kb. egy év múlva a L’Harmattan illetékese azt üzente nekem, hogy lezárult a művelet.

A következő pesti tartózkodásom alkalmával odamentem az Országos Könyvtárba, az említett részlegre és kérdeztem, nos, hova került a könyvem?
Az ember, akivel találkoztam – az előző találkozásom három embere egyike volt – nyilvánvalón zavarba került. Látni lehetett, hogy nem örült a találkozásnak.
Hát, a Library of Congressbe küldtük, a British Libraryba meg a Francia Nemzeti Könyvtárba.
Csodálkozva azt feleltem: de nem ezekre a helyekre szántam a pénzt!
Nézze, hmm, csak arra lehet küldeni, ahol van igény! – felelte a pasi.
De hogy is lehet? – kérdeztem. Erdélyben vagy Vajdaságban nem kértek belőle?
Hmmm-ezett, úgy látszik, hogy nem.
Ki foglalkozott vele? – kérdeztem. Tudnék beszélni vele?
Nem lehet – volt a válasz. Jelenleg beteg, nincs itt.

Nem is tudom, hova kerültek a könyvek, ki zsebelte be a pénzt és miért így (nem) sikerült a dolog. Nem nagy összegről volt szó, de 15-20 példányra lett volna elég, a postadíjjal együtt.
------------

Valamikor söröztem egy fiatal történésszel Szegeden, aki azt mondta nekem: furcsa, hogy mennyire nem jött össze valamilyen tudományos együttműködés Ausztria és Magyarország között a rendszerváltás óta!
Mondhatom, nem csoda.

Nem mondom, hogy nálunk sokkal jobb a helyzet. De otthon mindig könnyebb.

Magyarországon, az az érzésem, különösen élnek a nyelvi sziget előnnyel-hátrányával, hogy minél inkább elzárkózzanak külföldi vetélytársakkal és csak olyan külföldit engednek oda vendégként, aki nem tud magyarul és senkinek a vizét nem zavarhatja. Aztán a magyar bölcsészek egymás közt versenyezhetnek abban, ki tud hangosabban kukorékolni a saját szemétdombján.
Talán ennek a vidám világnak végét fogják vetni a Fidesz oktatási reformjai, ahonnan kikerül egy gárda, amely másfajta frázisokkal fogja boldogítani a közönséget.
Attól persze szintén nem lesz jobb a helyzet a tudomány vagy logika szempontjából.

Ha pedig Magyarország szűk határain túl nézzünk, akkor az egész társadalomtudomány és nyilvánosság válsága tükröződik ebben a kis tócsában.
Nézzük csak USA-ba, ahol Trump kormánya a presztízses egyetemeket igyekszik kordába tartani illetve szűk keretekbe illeszteni. Németországba, ahol mintha újra élesztik a „Radikalenerlass-t”, azaz a „szélsőségesek” kirekesztését az állami szolgálatból. Most több kényes téma alkalmával megesett, akár Oroszországot, akár az izrael-palesztinai konfliktust illetően, hogy igazi mediális boszorkány-üldözés ment végbe Németországban.
Mindenütt észlelhető, hogy egyre inkább előre gyártott fogalmak és mondatok lépten-nyomon elkísérik az embereket, minden oldalról beleütni akarják az emberek fejében, milyen módon csak szabad felfogni a valóságot. Minden más gondolkodás „nem tudományos”, „összeesküvési elmélet”, „szélsőséges”, „nincs színvonala”, stb.
A plágiumok burjánoznak, a mesterséges intelligencia előre tör és helyettesíti a média által terjesztett és felülről kívánt szellemi termékeket, avagy hülyeségeket.
Valamikor ezek a számítógépes „alanyok” a hatalmat kiszolgáló nyelvi építőelemeket önállóan fogjak összerakni és kiszorítani ennek a duma eddigi emberi képviselőit.

Ha ezt a folyamatot nem előzzük meg időben.

Ez a szöveg íródott 2025-ben.