A CSEH KUPONOS PRIVATIZÁCIÓ 1991-92

A cseh – eredetileg csehszlovák – privatizáció mintegy mintául szolgált más országoknak is, amelyek mindnyájan ugyanazzal a problémával álltak szemben: az állam magánkézbe akarta üzemeit adni, a beruházók pedig alig jelentkeztek.

Ez két eredetileg németül megjelent cikkem magyar korszerűsített változata, amely eredetileg kérésre lett írva. A végen azonban a megrendelő olyan változtatásokat követelt, hogy inkább magam publikáltam a honlapomon.

1. A kisrészvényes mint szükségmegoldás a beruházók elmaradásával szemben

A kuponos, egyéni privatizáció ötlete eredetileg az NDK-ból szármázott. Ugyanaz az ellenzéki csoport találta ki, amely kigondolta és előterjesztette a „Treuhandanstalt” alapítását az akkori NDK-s vezetésnek. A leköszöntő keletnémet minisztertanács el is fogadta a javaslatot. A későbbi német újraegyesítés folyamán a kuponos eljárásról pedig már nem volt szó.*1
A keletnémet kezdeményezőket azonban cseh közgazdászok keresték föl tanácsért, akik nemsokára Václav Klaus kormányzása alatt Csehszlovákiában az ottani kuponos privatizációt indították.*2 Ami elmélet maradt Németországban, gyakorlattá vált a szomszédos országban.

Az azzal megbízott cseh közgazdászok bonyolult eljárást dolgoztak ki ahhoz, hogy a CSSK (Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság, 1991-92) polgárait kisrészvényessé alakítsák. Mindenekelőtt – meghatározott időn belül – minden jogosult, azaz a CSSK minden, állandó lakhellyel rendelkező, nagykorú polgára, kis kuponfüzetet kellett volna vásárolnia. A füzet összesen 1000 pontos kuponokat tartalmazott – 1000, 500, 200 és 100 pontos mennyiségbe fölosztva.
Azzal biztosítani akarták azt a lehetőséget, hogy a tulajdonos vagy mindegyiket egy cégbe, vagy néhányat több cégbe is befektethessen.

Ezzel a 35 koronáért kapható füzettel a leendő népi részvényesnek ezután be kellett mennie a helyi járási hivatalba, igazolnia kellett személyazonosságát, és 1000 koronás bélyegzővel érvényessé kellett tennie a kuponfüzetet. Ezekre a lépésekre konkrét határidőt szabtak meg. Ezt az időszakot követően a cégek részvénytársaságra való átalakítását tervezték meg. Utána a füzettulajdonosnak egy vagy több általa választott céget kellett volna kiválasztania, majd igénye szerint meg kellett volna határozni, hogy mennyi kuponos pontot ad ennek a cégnek. Még valami adott idő után a hatóságok értesítették volna arról, hány és milyen értékű részvényt kap a tőle kiválasztott cég(ek)nél.
Legalábbis ez volt az eredeti terv.

Az egész privatizációs folyamat alatt nyitva maradt az a lehetőség, hogy egy esetleges vevő illetve beruházó tegyen ajánlatot – akkor a hatoságok kivették volna a szóban forgó üzemet a kuponos privatizációs tervből és közvetlenül eladták volna.
Ebből világosan lehet látni, hogy a kuponos privatizáció kényszermegoldás volt, mert nem akadt közvetlen vevő.

2. Hogyan állapítsuk meg egy szocialista cég értékét a piacgazdaságban?

Ez a fent leírt bonyolult eljárás nagy részben annak az eredménye, hogy a csehszlovák gazdasági egységeknek – akár gyár, akár TSZ (csehszlovák JZD), akár bolt, nem volt piaci értéke. Az egész eljárás tehát mindenekelőtt arra volt hivatva, hogy adjon egy ilyen értéket. Sok pont – magasabb érték, kevés pont – alacsony érték – a kuponos privatizáció feltalálói és végrehajtói legalább így a kialakulandó részvénytársaságok értékének meghatározását képzelték el.

A CSSK cégei ugyanis soha nem működtek tőkés konkurenciában és nem kellett sem a bevételeiket sem a kiadásaikat piaci elvek szerint kiszámítaniuk. Nem volt semmilyen adat, amely alapján következtetni lehetett volna esetleges világpiaci szereplésére. Pedig ez teszi ki egy kapitalista üzem értékét, nem a csarnokai, irodái és gépei összessége.

Ugyanez a probléma Detlev Karsten Rohweddert, a Treuhandanstalt első, később meggyilkolt elnökét is foglalkoztatta. Rohwedder előbb bajba jutott vagy csődbement ruhrvidéki vállalkozásokat igazított újra a piacképesség felé. Amikor azonban az NDK üzemeit kellett volna hasonló módon kezelni, arra jött rá, hogy az eddigi módszerei nem alkalmazhatóak, hiszen ezekhez minden alap hiányzott. Nem maradt más megoldás, mint bezárni az egészet. Rohwedder ezt ellenezte és több alkalommal szóvá tette, hogy ebből csak baj következhet. Utóda, Birgit Breuel pedig keresztülvitte az NDK „lebonyolítását”.*3

A CSSK cégeinek termékei, ugyanúgy, mint az NDKé, csak a szocialista cserekereskedelem keretei közt hagyták el a nemzeti tervgazdaság szabta határokat. A KGST-n belül pedig a kereskedelem bonyolult értékállapításon ment keresztül, transzferábilis rubel vagy politikailag szabott árfolyamok alapján. Ebből semmit sem lehetett kivenni a privatizációs érték megállapításához.
Ráadásul akkor, amikor folyt a cseh(szlovák) kuponos privatizáció, maga a KGST 1991 júniusában formálisan föloszlott. De a Visegrádi Csoport (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország) már ezen év februárjában úgy döntött, hogy dolláros elszámolásra állítja az akkor még 3 ország közötti áruforgalmat, amely gyakorlatilag ennek végét eredményezte. Mindenki akart dollárt, de senkinek nem volt.
A KGST-féle gazdasági együttműködés tehát szintén nem szolgálhatott adatokkal és elvekkel a cég esetleges értékét illetően.

A szocialista Csehszlovákia nyugati piacokra is exportált árukat, egyebek közt fegyvereket. De a kivitel a devizapiacokra olyan kalkulációkon alapult, hogy a honi pénzben tett beruházások – előtermék és munkabér – alig szerepeltek a sokkal fontosabb cél elérésében: a deviza megszerzésében.
A nyugati vállalatokkal szemben alacsonyabb árral tudták termékeiket eladni, de ez csak addig volt lehetséges, míg egy zárt pénzrendszerben gyárthatták ezeket a termékeket. Ez az eljárás lehetetlenné vált abban a pillanatban, amikor a korona konvertibilis pénz lett és helyt kellett állnia a világpiacon.

Ebből a dilemmából az akkori politikusok és közgazdászok a csehszlovák polgároktól várták a megoldást.

3. Az állampolgár mint értékelő

Az elgondolás nagy bizalmat fejez ki a lakosság érték-érzése iránt. A csehszlovák kis Kovács urat, illetve ennek ottani megfelelőjét arra kérték föl, hogy mutassa meg végre a gazdasági szakértelmét és így segítsen a frissen piacgazdasággá vált nemzetének a nehéz helyzetében.
Ez akkor történt, amikor sokan, mindenekelőtt Václav Klaus maga arról beszélt(ek), hogy minden ember tulajdonképpen »homo oeconomicus«, tehát kitűnő gazda és üzletember, akit az igazi képességeinek kibontakozásában – állandó gyámkodásával – csak a szocialista rendszer gátolt meg.*4
Tehát a sok kis csirában levő menedzsernek kellett volna biztos szimatukkal eldöntenie, melyik üzemnek lesz fényes jövője.

Csakhogy az emberek nem eszerint viselkedtek. A külföldi, tőkével rendelkező beruházók továbbra sem jelentkeztek. De a csehszlovák polgárok sem kapkodtak érte.
A füzetek és bélyegek árusítása 1991 novemberében kezdődött. 1991. december végére ugyan fogytak a füzetek – 8 millió kelt el –, a 12,5 milliós közönségből még egy millió se vette az 1000 koronás érvényesítő bélyeget hozzá.
Akkor a csehszlovák fizetések 2000 és 3000 korona között helyezkedtek el. A bélyeg ára tehát egy havi fizetés felének vagy harmadának felelt meg.

A privatizációt a kudarc réme fenyegette.

4. Egy ügyes szerencselovag, mint a nemzetgazdaság serkentője

Akkor megjelent a megmentő, Viktor Kožený személyében, a tőle alapított „Harvard” elnevezésű beruházási alappal. Kožený röviden Harvard egyetemen tanult, onnan a név és a nagy bizalom, amelyet kisugárzott, mint gazdasági szakértő. A lényeg pedig az volt, hogy 100%-os profitot ígért – az akkor még – Csehszlovákia polgárainak, ha az ő befektetési alapjára bízzák a bélyeggel ellátott kuponkönyveiket.
Ezt az ígéretet nagy reklámkampánnyal hirdette, amelyben először alkalmaztak minden olyan eszközt, amit nyugati tőkés országokból vettek át – nagy plakátokat, rádió- és televízióadásokat, brosúrák terjesztését a cégekben stb.

A kormány kölcsön formájában biztosította számára a pénzt ehhez a reklámkampányhoz. Kožený volt a mentőövük, hogy a privatizáció ne bukjon el. Minden támogatást megkapott.

Utána több bank, cég, magánember szintén ilyen beruházási alapot alapított. Ezek versenyeztek a privatizációs füzetekért, amelyek ilyen körülmények közt igen fogytak, a bélyegekkel együtt.

Ennek eredményeként Kožený a Cseh Köztársaság egyik legnagyobb befektetőjévé és vállalkozójává vált – mindezt tőke nélkül, a nullából indulva.
A privatizáció körüli ködös műveleteit Václav Klaus kormányzásának idején fedte.
1998 után azonban a kritikus hangok felerősödtek, mert a privatizáció és annak nem kielégítő eredményei a pártkonkurencia része lettek. Kožený ellen 2003-ban nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki Csehországban, majd nem sokkal később az USA-ban is. Ennek ellenére – bahamai lakhellyel és írországi állampolgársággal rendelkezve – mind a mai napig sikerült letartoztatását vagy kiadatását elkerülni. Feltételezhető, hogy túl sok információval rendelkezik ahhoz, hogy kívánatosnak tűnjön egy tárgyalás Csehországban – és az USA-ban is.*5

A beruházási alapok hirtelen Csehország gazdaságának nagy játékosai lettek. Bizonyos mértékben zsarolhatták a különféle kormányokat. Az illetékes hatóságok 500 ilyen alapból a felét meg is engedélyezték. Az alapok rt-ként szerveződtek, a kuponos füzet tulajdonosai sok ilyen alapnál kisrészvényesként helyezkedtek el.*6 Kožený pedig a kölcsönzött kormánypénzekből kifizette saját kuponos részvényeseit és vált az egyetlen és igazi tulajdonossá.
A verseny a népi részvényesekért nagy reklámkampányokkal folyt. Fűt-fát ígérték az embereknek, hogy épp náluk ruházzanak be. Az osztrák Creditanstalt (közben beleolvadt a Bank Austriába illetve vele az olasz Unicreditbe) azzal a szlogennel vett részt, hogy „A tojásból lesz a csibe!”

A lényeges probléma az egész eljárásnál az volt, hogy az új tulajdonosok nem hoztak pénzt az üzemekbe, mivel nekik nem volt.

Azért a következő évtizedben és esetleg később is az állam kénytelen volt tovább pénzelni az így létrejött részvénytársaságként működő üzemeket. Maga az állam finanszírozta a cégek magánkézbe adását és további boldogulását is.
De az idővel jöttek a beruházások is. Végül is Csehország közel volt és elvitte az eredetileg Portugáliának szánt németországi és egyéb autóipari befektetéseket. Ma a Skoda kocsik nagy sikersztori Csehországnak, valamint a Volkswagen-nek is. A Skoda magával felívelésre bírta a Mlada Boleslav környékén illetve közép-Csehországban létező vagy kialakuló ipart, mint beszállítót a Skodának.
Tovább segítette a boszniai háború. Csehország átmentette a hadiiparának egy részét azzal, hogy az ENSZ tilalma ellenére fegyverekkel látta el a horvátokat és a muzulmánokat. (Mindez a barcelonai panamai konzulátuson keresztül ment.*7)

A csehországi siker pedig úgy jött létre, hogy ehhez holtsúlyt kellett lerázni:

5. Az ország szétválása

Annak idején, amikor Csehország és Szlovákia elváltak egymástól, a fő aggodalom az volt, hogy hasonló vérontás következhet, mint a volt Jugoszláviában – ahol különben a rosszabb események még hátra voltak, de 1992-ben már sejteni lehetett a bajt.
A nemzetközi, főleg európai média ezért nagyon követte a szétválás részleteit, eljárásait, az ebből támadó jogi kérdéseket stb.

Ami az okokat illeti, a bűnbakot Vladimir Mečiar személyében gyorsan lelték. Sehol nem hiányzott az utalás arra, hogy az „egykori ökölvívó” indulatos volta okozta az ország szétesését. Holott inkább Václav Klaus kormánya tessékelte ki Szlovákiát, a cseh kormányfőt kevésbé hibáztatták az eseményekért.

Nem hiányoztak a történelmi magyarázatok sem, hogy Szlovákia és Csehország kulturálisan nagyon távol áll egymástól és annak idején (1918-ban Pittsburghban) ezt a két országrészt mesterségesen kovácsolták össze.

Mindez igaz ugyan, de a két ország elkülönítésének fő oka a privatizáció volt. Hamar kiderült, hogy a szlovák nehézipar és hadiipar senkinek nem kellett. Ezért nem csak Mečiar, hanem a többi akkori szlovákiai politikus is ellenezte a kuponos eljárást. Attól féltek, hogy a prágai kormány majd mindezt bezárja, a hiányzó érdeklődésre hivatkozva, mint felső hatalomra.
A függetlenség után Szlovákiában el is temették a kuponos privatizációt és még kevésbé átlátható módon adták magánkézbe azokat a cégeket, amelyekre érdeklő akadt.

Szlovákia jóval sikertelenebbül vészelte át a rendszerváltást, sokan szorulnak ingázásra az országhatáron túl, illetve kivándorlásra. Ennek több oka van, de ezek elemzése túlhaladja az itt tárgyalt témakört.

6. Következtetések és észrevételek 32 év múltán

a) Békés és egyben sikeres átmenet

Az alapvető probléma mindenütt ugyanaz volt az egykor szocialista országokban: először az állami vagyont kellett magánkézbe adni egy olyan formában, hogy a hoppon maradtak elfogadják. Tehát újra kellett osztálytársadalmat berendezni úgy, hogy az új munkásosztály békésen belement. Ehhez nagyon hasznosnak bizonyult, hogy a szocialista rendszer különféle intézkedésekkel engedelmességre nevelte az embereket. Így elfogadták a kikiáltást „Gazdagodjatok meg!” ugyanúgy, mint ahogy régen beleszoktak a szocialista tervgazdaságba, ahol állandóan panasz volt a nem működő ellátás.
Másodszor fontos volt, hogy ebből a szétosztásból ne csak csalás és szegénység jöjjön létre, hanem az egyéni gazdagodás az államkasszának is használjon. A privatizálással stabil gazdasági alapot akartak megteremteni, hogy különféle állami szükségletekre is jusson pénz. Éspedig egy olyan pénz, amellyel a nemzetközi piacon is lehessen vásárolni.

b) A hiányzó tőke

Itt mutatkozik még egy probléma, amellyel szembe álltak az akkori elitek: Hogy sikeres legyen a privatizáció, tőkével kellett volna ellátni a vállalatokat. De a tőke sehol nem volt az országban, hiszen az előző gazdasági rendszer ugyan „tőkének” nevezte a vállalati vagyont, de az azonos szó alig takarhatta azt a tényt, hogy itt nem igazi tőkéről van szó, hanem egyfajta rosszul fölfogott póttermékről, mivel a szükséges piac és verseny hiányzott hozzá.
A csehországi (valamint magyarországi, lengyel stb.) cégek tehát egy olyan kész világpiacra léptek, ahol sikeres tőke, multinacionális cégek működtek, amelyekkel versenyezni kellett – mintegy csórén.

A kuponos privatizáció pedig ezen nem segíthetett. A pénzösszeg, ami befolyt, kevés volt és mindenekelőtt épp az a honi pénz volt, amely nem volt piacképes. Nem volt értéke Csehország határain túl. (Akkor Csehszlovákia illetve Csehország már megállapodást kötött a Valutaalappal és így tette konvertibilissá a koronát, de ez az előbb említett bajon nem segített.)
Ebből az következett, hogy a cseh állam továbbá sem szabadult a gazdasági egységeitől. Tovább kellett azokat támogatni és épp ezekkel a cseh koronákkal ellátni, hogy fönnmaradhassanak.

De épp az a cseh privatizáció különlegessége: hogy ezzel a Klaus és Kožený együttműködésén alapuló cirkusz sikerült a látszatot teremtenie, hogy igen, rendszerváltás történt. Gazdaságilag azonban sok minden maradt a régiben és idővel sikerült az átmenet a piacgazdaság felé. (Különben ma sem világos, melyik vállalat kap még mindig támogatást valamilyen burkolt formában.)

c) Csehország meg az euró

Azt lehet mondani, hogy a kuponos privatizáció az egyik oka volt annak, hogy Csehország ma egy olyan országnak tekinthető, ahol a rendszerváltozás gazdaságilag sikeres volt.
Csehország meg is engedhette magának, hogy 2004-ben, az EU-ba való belépés idején megtagadta az euró átvételét, holott az EU ajánlotta neki, sőt unszolta az akkori kormányt és bizonyos mértékben zokon vette ezen csodapénz visszautasítását. Václav Klaus ezen alkalommal volt az államfő. Akkor is, később is visszautasította az euró bevezetését Csehországban.*8 Utódai sem lelkesednek érte. Ma sincs napirenden a cseh korona „nyugdíjazása”.

Itt hozzá kell fűzni, hogy az EU alapításánál Maastrichtban az összes alapító tagország az euró bevezetésére kötelezte magát – kivéve Dánia és az Egyesült Királyság, akik kivételt kértek és meg is kapták. Az euró bevezetésekor Svédország csatlakozott hozzájuk és szintén kimaradt az egységes pénznemből.
Miközben az Európai Bizottság és az EKB a nyilvánosság előtt úgy állítják be az ügyet, hogy az euró stabil és tartós pénz, amely minden ország számára csupa áldás és ezért minden országnak érdeke, hogy jó gazdasági mutatókkal kiérdemelje, tehát mindenki jól jár vele, valójában más a helyzet. Az eurónak kellenek a nemzeti gazdaságok, nem fordítva.
Az eurónak minél több használó kell, többet kell forognia, bank- és államkincsek részét képeznie. Az eurónak nőnie kell, átfogóbbá kell válnia. Csak akkor tudja az egyszer megszerzett hitelét megőrizni és fönnmaradni mint deviza – azaz, világon elfogadott fizetőeszköz.

Ha ilyenkor egy stabil és gazdaságilag sikeres kis ország azt mondja: köszönöm szépen, de inkább maradok a sajátomnál, akkor ez bizonyos mértékben egyaránt provokáció és fenyegetés is.

d) Az eladósodás kérdése

Holott fent igyekeztem kimutatni, hogy sok szerencse társult a privatizációval és vezetett a cseh gazdasági fejlődéshez, van még egy másik fontos tényező: nem minden ország engedhetett meg magának egy ilyen fajta átmenetet a magántulajdonhoz.

A Prágai Tavasz idején hozott „akcióprogram” kezdeményezte a nyitást a piacgazdaság felé. A szovjet csapatok bevonulása ennek a tervnek vetett véget. Ennek következményeként Csehszlovákiának nem volt módja nyugati bankoknál hitelt fölvenni. Nem léphetett be a Valutaalapba. Ennek eredményeként adósságmentes volt rendszerváltáskor.
Ez nagy különbséget képez pl. Magyarországgal szemben, ahol a nemzeti gazdaság a több, mint másfél évtized eladósódás után mintegy zálog alá került. A Valutaalap és a különféle hitelezők követeléseket tehettek, hasonlóan, mint egy csődeljárásnál. Még rosszabbul járt Bosznia, ahol a 1995-ös daytoni békekötés után a Valutaalap közvetlenül zár alá vette a nemzeti vagyont és maga irányította a magánosítást, illetve a kiárusítást.

Így különféle módon kerültek a volt szocialista országok abba a tőkés világba, amely most világszerte uralkodik:

7. Visszaemlékezés egy klasszikus műre

„Az úgynevezett nemzeti gazdagság egyetlen része, amely a modern népeknek valóban közös birtokába kerül – államadóságuk. Ezért egészen következetes az a modern tanítás, mely szerint egy nép annál gazdagabb, mennél mélyebbre merül az adósságban. A közhitel a tőke hitvallásává lesz. És az állam eladósodásának megkezdődésével a szentlélek ellen való bűn helyére, amelyre nincs bocsánat, az államadóssággal szemben való hitszegés lép.
Az államadósság az eredeti felhalmozás egyik legerőteljesebb emeltyűjévé válik. Mintha csak varázsvesszővel érintené, a terméketlen pénzt nemzőerővel ruházza fel és így tőkévé változtatja anélkül, hogy ezért az ipari, sőt még az uzsorabefektetéstől is elválaszthatatlan fáradságnak és veszélynek kellene kitennie magát. Az állam hitelezői a valóságban semmit sem adnak, mert a kölcsönadott összeget könnyen átruházható állami adósságkötvényekké változtatják, melyek kezükben továbbra is éppen úgy működnek, mintha ugyanannyi készpénz volnának. De ha eltekintünk is a semmittevő járadékosok így teremtett osztályától, s a kormányzat és a nemzet között közvetítőt játszó pénzemberek rögtönzött gazdagságától …, az államadósság lendítette fel a részvénytársaságokat, a legkülönbözőbb fajtájú átruházható értékpapírokkal való kereskedést, az ázsióüzletet, egyszóval: a tőzsdejátékot és a modern bankuralmat.“*9

_______________________________________________________

Megírva: 2024 tavasszal