Az „államkapitalizmus“ zűrös fogalmáról. Definiálási kísérlet

Három megközelítés a témához:

1. államkapitalizmus
A kapitalista rendszer egy formája, melyben a tőkés, a munkáltató az állam.
Idegen szavak gyűjteménye
_______________________________________________

2. államkapitalizmus fn Közg A kapitalizmusnak az a formája, amelyben bizonyos vállalatok és gazdasági ágazatok állami kezelésben vannak. | A szocializmusba való átmenet időszakában a magánvállalatok állami ellenörzésének és korlátozás rendszere.
Magyar Értelmező Kéziszótár, 1987
_______________________________________________

3. Az államkapitalizmus fogalmának több definíciója létezik:
A marxista irodalmon belül gyakori megállapítás, hogy egy olyan szociális rendszerről van szó, amelyben a kapitalizmus (azaz bérmunka a termelésben és nyereségmaximálás) társul az állami tulajdonnal a kulcsfontosságú ágazatokban.
Stephen A. Resnick és Richard D. Wolff a 2002-ben angolul megjelent, „Osztályelmélet és történelem“ című könyvükben megvizsgálták az államkapitalizmus lehetőségét az egykori Szovjetunióban, és ezzel folytattak egy olyan témát, amely a huszadik századi marxista elméletben heves viták tárgya volt. Ezen elméleti ütközetek zöme a trockisták között zajlott , eredete azonban visszavezethető a szovjetunióbeli „baloldali ellenzékre“. A Szovjetunióra vonatkozó államkapitalizmuselmélet legjelentősebb képviselője a trockista Tony Cliff.
Staatskapitalismus (német nyelvű Wikipédia)
_______________________________________________

Először is különbséget kell tenni két felfogás között: Az első szól olyan kapitalista rendszerről, tőkés államról, ahol állami tulajdon is létezik, éspedig nem csak az infrastruktúra területén, hanem az iparban, azaz a termelésben is, mint pl. Ausztriában 1946-91.
A másik felfogás pedig úgy jellemzi a „létező szocializmust”, tehát a szovjet mintájú rendszert, mint a kapitalizmusnak egy válfaját.

Mind a két felfogásnál a háttérben lappang valamiféle zűrzavar az államról, a kapitalizmusról és a kettő közötti viszonyról.

Az 1. idézetben a tőkés azzal tünteti ki magát, hogy munkáltat. Ez azonban egyáltalán nem a tőke lényege. Munkáltattak a feudális urak és munkáltattak munkatáborokban is. A kapitalizmus, a tőkés rendszer egyik jellegzetessége, hogy nem közvetlen kényszerrel hajtják az embereket a munkára, hanem olyan körülményeket teremt éppen az állam, jogi rendszerével, igazságszolgáltatásával, állami pénz kibocsátásával és forgalomba hozásával, – lényegében azzal, hogy a munkás el van választva a munkaeszközeitől, – hogy létrejön a szabad bérmunkás, a modern proletár, akinek önkéntesen, saját kezdeményezésével kell a munka után futnia. Ez a kapitalizmus olyan mozzanata, amely fölényét képezi a többi gazdasági rendszerrel szemben, és a híres és ünnepelt demokratikus szabadság alapja és lényege.
Az egyik (a 2. idézetben megtalálható) értelmezésben az a gondolat is megjelenik, hogy a magántulajdon és az állami tulajdon között ellentét van, és ez a gondolat olyan irányba fejlődhet és fejlődött, hogy ott, ahol van állami tulajdon, tulajdonképpen megszűnik a kapitalizmus. Ma is elhangzik a vészkiáltás, például az egészségüggyel kapcsolatosan, hogy túl sok az állami beavatkozás – ez már szocializmus! (azaz, valami egészen megvetendő és rossz).

Állami tulajdon a kapitalista országokban

Térjünk át az olyan vegyes rendszerre, amely például nálunk, Ausztriában is létezett, sok éven keresztül. A bankok túlnyomó többsége, az energiát szolgáltató üzemek, az acélipar, a vegyipar, de még az elektromos cikkek gyártásának egy része is állami kézben volt. A lakások egy része a községek tulajdonát képezte.
Ennek az állami tulajdonnak történelmi kiindulópontját figyelmen kívül hagyva – a szovjetektől kellett a német tulajdont megmenteni államosítás révén – jól meg kell érteni, miért maradt fönn ez a 90-es évekig.
Ausztriának nem volt elégendő tőkéje ahhoz, hogy ezeket a két világháború között német tulajdonban lévő illetve a nemzetiszocialista uralom idején létrehozott üzemeket magánkézbe adja a szovjet megszállók elvonulása után. Ezek pedig az alapanyagokat, az energiát, stb. bocsátották a magánipar rendelkezésére, ily módon nélkülözhetetlenekké váltak 1955-ig.
Tehát itt az államosított ipar nem állt semmilyen ellentétben a magángazdasággal, hanem kiegészítette. Ugyanúgy tőkés termelést folytatott mint a magáncégek, nyereségre törekedett, ugyanúgy kizsákmányolta a munkást, mint a magánüzemek: a bérrel el volt intézve a létfenntartása, a munkája a gyáré, az üzemé volt, és az állam, mint tulajdonos újra befektette a nyereséget. Sőt, gyakran az államosított ipar élenjáró volt új technológiák, eljárások bevezetésében és fejlesztésében, amelyekkel növelni lehetett a munka termelékenységét, és ezek az újítások később teret hódítottak a magánszférában, így növelve az osztrák ipar versenyképességét a nemzetközi porondon. Ennek meg is voltak a következményei: a 80-as években például a VOEST-nél, a nagy linzi acélgyárben 25 ezerről 6 ezerre csökkent a létszám egy fél évtized alatt.
Ami a lakásokat illeti, a törvényileg megszabott alacsony osztrák lakbérek fontos tényező voltak, amikor Ausztria be akarta csábítani az idegen tőkét azzal az előnnyel, hogy nagyon olcsó a munkabér. Ehhez az előnyhöz járult még a sztrájkok hiánya.

Más országokban, mint Franciaországban vagy Angliában az államosítás eszköz volt arra, hogy állami pénzzel korszerűsítsék ezeket a vállalatokat és bankokat, majd utána újra privatizálják. Tehát az állami hitelt és az államháztartásba befolyt bevételeket arra fordították, hogy azok tőkeként működjenek, és így az ország kizsákmányolási rátáját, más nyelven munkatermelékenységét növeljék.

Nem árt ezekre a tényekre emlékezni, illetve emlékeztetni az olvasót, hiszen manapság, az általános fogalomzavarban és egy bizonyos nosztalgia jegyében a „kapitalizmus“ szót gyakran akkor használják, ha fölszabadult piacok, szabad kereskedelem, korlátlan jövedelem- vagy tőkeáramlásról van szó. Ha azonban állami tulajdonról, állami korlátozásokról van szó, akkor ez a kritikusok szerint már „szociális állam“ és nyilvánvalóan nem „kapitalizmus“.

Az állami tulajdon és a kapitalizmus szembeállítása továbbá azért sem áll meg, mert a kapitalizmus lényegében mindig államkapitalizmus abban az értelemben ugyanis, hogy állam nélkül nem létezhet. Csak egy, illetve sok felső hatalom, amely minden polgárát egyaránt aláveti a magántulajdonnak, hozhatja létre és tarthatja fenn a tőkés rendszert a határain belül és kívül. A két legfontosabb osztályt kényszeríti együttműködésre oly módon, hogy a munkások folyamatosan termelik a vállalkozóknak a nyereséget. A jövedelmező termelés országos szinten pedig képessé teszi az államot arra, hogy hatalmával még jobb körülményeket teremtsen a tőkéseknek, hogy fokozattan folytathassák ugyanezt.
Az a tény, hogy az osztályellentét és a vállalkozók konkurrenciája nem csak feltételezi, hanem újra és újra szükségessé teszi az államot, vezetett ahhoz a tévedéshez, hogy a vállalkozó osztály felszámolása után „elhalna“ az állam. Ennek az elképzelésnek, amely a tévhitek ellenére nem Marxtól, hanem Engelstől(*1) származik, igazi karrierje indult a Szovjetunió létrejöttekor – az osztályellentétet tartották az állam létfeltételének, így csak az első felszámolására törekedtek, miközben a másikat új formában létrehozták és megerősítették.

A Stamokap (= állammonopolista tőkés rendszer) elmélete

Menjünk tovább az állam és a tőke közötti viszonyt fejtegető – és szerintem hibás – elméletekben. Ha a marxistának nevezett, Marx utáni elméletek turkálójában keresgélünk, megtaláljuk az úgynevezett Stamokap-elméletet, amely Hilferding(*2) és Lenin(*3) nevéhez fűződik. Ezen elmélet szerint a kapitalizmus fejlődése azt eredményezi, hogy a tőke koncentrációja monopóliumokhoz vezet, amelyek diktálhatják az árakat, hatalmukba kerítik az állam legfelsőbb szerveit, és arra bírják őket, hogy az érdeiket szolgálják . Továbbá jellemző erre a fejlődésre a pénztőke megerősődése a termelő tőke fölött.
A tőke koncentrációja tény. Hogy ebből keletkeznek monopóliumok, (ma „multik“ alatt futnak) és hatalmukba keritik az államokat, ma is népszerű gondolat. Aki ilyen elmélet híve, meg van győződve arról, hogy az állam, ha igazán szuverén lenne – azaz független az osztályérdektől – csupa jóság, és gondját viseli polgárainak, mint egy gyám a rábízott gyermekeknek. Így gondoltak a bolsevikok is, majd nekiláttak a gyámkodásnak.

A Stamokap elmélet egyik következménye volt a, főleg az austromarxisták által kialakított, elmélet a „szervezett kapitalizmusról“, amely szerint az állam folyamatosan átvesz cégeket és iparágakat, és így fokozatosan halad a szocializmus felé, harc nélkül. Itt szintén az állam szerepel, mint valamilyen semleges és osztályoktól független intézmény, amelyet az éppen hatalmon lévők bármilyen nemes célra használhatnak. Csak hatalomra kell jutni, többséget szerezni a választásokon, és már indulhatunk a szocializmus felé. Ilyen megfontolásokból Hilferding többször vállalta a pénzügyminiszteri posztot a Weimari Köztársaságban.

A „szervezett kapitalizmus“ meglehetősen naiv és elfogult eszméje ellen írta Lenin közvetlenül az októberi forradalom előtt az „Állam és forradalom“ című könyvét. Ebben igyekszik kimutatni, hogy a polgári illetve kapitalista állam az osztályuralom eszköze, amelyet nem lehet átvenni és átalakítani, hanem amelyet szét kell verni és egy proletár jellegű állammal helyettesíteni, amely később, a termelőeszközök szocializálása után – igenis, elhal. Ehhez a könyvhöz fölhasználta Marx és Engels több írását, köztük a „Polgárháború Franciaországban“ című munkát. Marx ugyan nem forradalmároknak szánt használati utasításként írta, és valószínűleg nem is sejtette, hogy ilyenképpen fogják valamikor olvasni, hanem a kommunárokat akarta a polgári sajtó terjesztette rágalmak ellen megvédeni, az Internacionálé érdekében is. Lenin azonban úgy tekintette ezt az írást, mintha itt lennének leírva a proletár állam alapvonalai. A proletár, bár a társadalom felszabadítója és nincs önös érdekei (csak láncait veszítheti), de müveletlen és tudatlan, ezért vezetőkre van szüksége. Ők pedig majd megszabják az új – természetesen átmeneti – állam szabályait.

Itt a Stamokap elmélet két vonala elvált egymástól. Hilferding valamint a többi német és osztrák szociáldemokrata továbbra is hitt az államhatalom békés  átvételében választások révén. Oroszországban létrehozták új államhatalmat, amely, ahogy az közismert, a polgárháboru befejezése után egyáltalán nem szolgálta a kisemmizettek érdekeit, hanem azt az elvet hirdette, hogy „Gazdagodjatok meg!“ Persze, csak átmenetileg …
Másfelől a két tábor egy tételben egyetértett: az állam, mint intézmény, áll a magán- és osztályérdekek fölött, és arra van hivatva, hogy szüntesse meg azokat.

A klasszikusok kezelése. Érvelés helyett ídézés

A német és osztrák szociáldemokraták,valamint a bolsevikok egyetértettek abban is, hogyan kell Marx és Engels műveihez viszonyulni: ezek a szövegek tekintélyektől származnak, akikre hivatkozni kell. Lapozgattak a hagyatékukban, amelynek gyűjtése, kiadása a német és osztrák szociáldemokraták nevéhez fűződik, később a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetéhez, és én nem akarom az ezen a területén elért teljesítményt kisebbíteni. De mire használták föl ezeket az iratokat?

A meglehetősen tudományellenes eljárás menete a következő volt: Adva volt egy konkrét szándék, éspedig a demokratikus módon való hatalomra kerülés (a német és osztrák szociáldemokráciánál), és ezt követően akartak cselekedni. Ehhez kerestek Marx és Engels hagyatékéban idézeteket, amelyek ezt a szándékot alátámaszthatták.
Hasonló eljárás játszódott le a bolsevikok esetében is. Miközben (nem demokratikus eszközökkel) kivívták a hatalmat, arról kezdtek elmélkedni: mi a teendő? És nekiláttak ők is az idézetek keresgélésének.
Jó példa erre az „Állam és forradalom“ egyik idézete. Lenin kiásott egy levelet Marxtól Weydemeyerhez, egy akkor már az USÁ-ban élő barátjához:

„2. hogy az osztályharc szükségszerűen vezet a proletariátus diktatúrájához, és 3. ez a diktatúra maga csak minden osztály megsemmisítését és az osztály nélküli társadalomhoz vezető átmenetét képzi …“(*4)

Ez a levél 1852-ből szármázik, amikor Marx még csírájában sem dolgozta ki a kapitalista rendszer elemzését. Egy magánlevél volt, amelyről minden valószínűség szerint a szerző soha nem gondolta, hogy nyilvánosság elé kerül. Mégis, Lenin művében úgy szerepel, hogy ebben Marx kifejti az elméletét egy proletár államnak, és ezért az erre épülő gyakorlat helyes és tudományos.
Az egész, persze, egyáltalán nem tudományos. Az ilyenfajta elmélet vezéreszme egy szándék, idézetekkel igazolják, érveket egyáltalán nem tartanak szükségesnek, és minden erre következő intézkedést szintén idézetekkel igazolnak. Ezt az eljárást, sajnos, nem csak a Szovjetunióban alkalmazták, hanem ez lett a marxistának hívott elméletek bevett gyakorlata. Csak úgy érthető, hogy egy olyan szemrehányás, hogy„revizionizmus“ egyáltalán jöhetett létrea Marx tanait tárgyaló pártoknál – mert a szembe álló felek nem érveléssel, hanem betűhűséggel akarták az álláspontjaikat alátámasztani.
Egy elméletet érvekkel kell előadni. Meg kell magyarázni, miért helyes az egyik illetve a másik értelmezés. Következtetéseket kell levonni a meglévő észrevételekből. Hogy Marx, Engels vagy Lenin mit mondtak erről vagy arról, nem helyettesítheti az érvelést. A logika alapján kell haladni az elmélet fejlesztésében, és ezen az úton kell bebizonyítani egy elmélet helyességét.
Ha pedig egy Marx illetve Engels által alkotott fogalmat átveszünk és használunk, akkor jól meg kell nézni, mit jelent náluk és milyen kontextusban áll.

Az „ eszményi össztőkés“

Az „össztőkés“ szót Marx a Tőke 1. és 2. kötetében használja, a tőkés osztályt(*5) illetve ennek egy részét(*6) jellemzi vele. Az „eszményi össztőkés“ (ideeller Gesamtkapitalist) fogalma pedig Engelstől származik. Az „Anti-Dühringben“ vele jellemzi az államot.

„A korszerű állam, akármilyen a formája, lényegében tőkés gépezet, a tőkések állama, az eszményi össztőkés.“(*7)

Ezzel akarja kifejezni, hogy azok az állami intézkedések, amelyek az egyes tőkés érdeke ellen hatnak, (a szociális állam intézkedései, a szakszervezetek engedélyezése és működése, stb.) mégis a tőkésosztály érdekében keletkeznek, mert biztosítják számára a használható és engedelmes emberi anyagot, karbantartják a munkásokat az egészségügy által, stb.
Sajnos a következő mondatokban mintegy megcáfolja saját elemzését és olyan szerepet tulajdonít ennek a „tőkés gépezetnek“, amely sok tévedés alapja lett:

„Minél tőbb termelőerőt átvesz saját tulajdonába, annál inkább válik valódi össztőkéssé, annál több állampolgárt kizsákmányol. A munkások bérmunkások, proletárok maradnak. A tőkés viszonyt nem szünteti meg, hanem a végletekig kiélezi. De ott, a végső ponton fordulatot vesz. A termelőerők állami tulajdona nem a konfliktus megoldása, de magában foglalja a formális eszközt, a megoldás kezelését.“(*8)

A valódi össztőkés ugyanis nem létezhet: A tőkés termelést a tulajdonosok konkurrenciáját jellemzi – enélkül nem lehet tőkéről beszélni. Az állam maga, mint tőkés csak úgy létezhet, ahogy fent leírtam, mint a piacon folytatott verseny egy résztvevője. Ha megszűnik a piac, akkor nincs értelme tőkéről beszélni, mert valami másról van szó.
Mit értsünk az alatt, hogy a „végletekig kiélezi” a tőkés viszonyt? Feltételezzük, hogy egyesek egyre gazdagabbak lesznek, mások egyre szegényebbek. Miért? Miért lenne az állam, mint munkáltató kegyetlenebb, illetve sikeresebb, mint a magántulajdonosok?
Az egész bekezdés egyfajta hitvallás. Ismerjük ezt. A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. A kapitalizmus megteremti a saját sírásóit. Stb. Valamikor majd szükségszerűen jön a forradalom, a fordulat, mint a Messiás.
A szociáldemokraták ebből a bekezdésből igazolták a politikájukat, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ők ebben Marxot követik. A „termelőerők állami tulajdonában“ láttak fantáziát Lenin és elvtársai is.

Tony Cliff könyve és a benne kifejtett elmélet

Ezekre az előzményekre épül Cliff 1955-ben megjelent könyve, az „Államkapitalizmus Oroszországban“.(*9) Az 1996-os újrakiadás alkalmával megjelent előszó(*10) tartalmazza a 20. századi marxista elmélet számos rögeszméjét, amelyek, mint valamely hit alaptételei bírálhatatlanok, és minden más bírálat kiindulópontját képezik:

„A sztalinista rendszer szocialista államként, avagy degenerált munkásállamként való felfogás – tehát valamilyen átmeneti fokozatként kapitalizmus és szocializmus között – feltételezi azt, hogy mindenképpen haladóbb mint a kapitalizmus.“

Minek kell a munkásoknak állam? Talán kérték valamikor? Olyan munkásbarátok azonban, mint Cliff, meg vannak győződve, hogy ez nagyon jó dolog. És mindenképpen haladó. Csak az a kifogása a Szovjetunió ellen, hogy nem ilyen volt.

Az átmeneti korszak szintén a marxista kelléktárba tartozik. Holott az ember már a magánéletéből tudhatja, hogy az átmeneti megoldások többnyire maradandók és mindenképpen jobb, ha már az elejétől teljességre törekszünk.A társadalmi átalakulásokraazonban mindenképpen kell átmenet. Ebben az időszakban a párt, a munkásbarátok, akik mindenképpen okosabbak a kuncsaftjaiknál, tehát az elvtársak arra vannak hivatva, hogy vezessék a nyájukat, mint a jó pásztor. Az „átmeneti korszak“ahhoz szükséges, hogy új emberré neveljék a kizsákmányoltakat és elnyomottakat, akik ezért majd hálásak lesznek nekik.
A marxista irodalom az „átmeneti korszakot“ illetően hivatkozik – szintén az „Állam és forradalom“ című könyven keresztül – Marx „A gothai program kritikája“ című írására. Marx ebben egy pártprogramot bírált, és a benne előforduló hibákat szedte ízekre, mutatta ki ellentmondásait. Lenin ezt átértelmezte egy útmutatássá a szocialista társadalom felé, és ezzel megszületett az „átmeneti korszak“ szükségessége.

Alig van olyan szó, amelyet nagyobb áhítattal ejtenek, illetve ejtettek ki, mint a szocializmus fogalmát. Szocializmus, mint cél, állt – legalább 1989-ig – számos pártprogramban. Minden baloldalinak szívügye, de egyben egy gumiszó. Mit értsünk alatta? Államosított vasutat? Munkanélküli segélyt? Sokgyerekes családok támogatását? Kibucrendszert? A „szocialista állam“ mi lenne? Miben kellett volna különböznie a „Létező Szocializmus“ országaiban létrehozott rendszertől?

Ide tartozik a haladás fogalma is, a marxista történelemteleológia jegyében, amely szerint a történelem szükségszerűen fejlődik, az emberiség egyre magasabb fokra kerül.

Lehetne ezt még folytatni, de ezt már az olvasóra hagyom.

Cliff a rendszerváltást is hozzá föl bizonyítékként a kapitalizmus folyamatosságára:

„Az egyik társadalmi rendből egy másikba való átmenet szükségszerűen társul egy államapparátus kicserélésével egy másik által. (De) 1989-ben bárhol is alig nyúltak hozzá az államgépezethez.“

Ez meglehetősen tudományellenes. A szükségszerűséget Cliff itt egyszerűen kitalálta, hogy érveljen a saját felfogása mellett. Fordítva azt lehet levonni a rendszerváltás utáni fejleményekre, hogy ebből kiderül: éppen egy meglévő államapparátuson keresztül kell (és csak így lehet) ráerőltetni a lakosságra egy másik rendszert, és erőszakkal (újra)bevezetni a magántulajdont.

Cliff tudományellenes eljárása, hivatkozása bizonyos alaptételszerű fogalmakra az egész könyvön keresztül folytatódik. Rengeteg adattal duzzasztja föl a tartalmilag sovány eszmefuttatásait.
Példa erre az első fejezet („Társadalmi-gazdasági viszonyok a sztalinista Oroszországban“) egyik pontja: „Tőkefelhalmozás az egyik oldalon, a szegénységé a másikon“(*11).
Ellátja – az én esetemben, untatja – az olvasót rengeteg adattal és táblázattal. Megtudjuk, hogy mennyire alacsony volt a szovjet húsfogyasztás, a 19. századi boroszlóival szemben, és azt is, mikor épült szennyvízcsatorna Archangelszkban. Kifesti a szovjet állampolgárok siralmas életkörülményeit. Csak a fejezetcímben beígért információról nem történik említés. A szakasz egy szónoki kérdéssel végződik: „Szükséges még több bizonyíték arra, hogy a gazdagság felhalmozása az egyik oldalon eredményezi a szegénység felhalmozását a másikon?“ Közben egyetlen bizonyítékkal sem szolgált arra, hogy az egyik oldalon felhalmozódott volna gazdagság, és hogy ez az anyagi gazdagság tőkeként működött volna.

Hasonló minőségű egy másik pont: „Az áfa“(*12).
Megpróbálja kimutatni, hogy az állam kizsákmányolja a munkásokat az adószedés által, és így mekkora jövedelemre tesz szert. Egy pillanatig sem jut eszébe, hogy a szocialista állam, mint a pénz kibocsátója, egyszerűen nyomtathatta volna a pénzt, ha erre lett volna szüksége. Az adókivetés úgy, mint a termékek megszabott ára tehát valamilyen gazdaságirányítási eszközként szerepelt, de éppen nem az államkassza feltöltését célozhatta.

Cliff módszerének ostobasága jól látható az egyik fejezetet záró „következtésekben“(*13). Miközben Marx arra törekedett, hogy kimutassa a tőkés rendszerben uralkodó törvényszerűségeket, hogy összefüggésbe hozza ezen gazdasági rendszer mozzanatait, logikailag levezeti például a munka értékképzésének folyamatát vagy a válságok szükségszerűségét.
Cliff számára az egész tőkés gazdaság egy nagy mozaik. Sok kis kövecske fekszik egymás mellett. Fogalmakkal, idézetekkel, adatokkal és számokkal árasztja el a közönséget, és ebből rakja össze az ő képét a kapitalizmusról és a szovjet (illetve nála: orosz) rendszerről. Vannak itt „jellegzetességek“, „elemek“, „sajátosságok“, és így tovább. Mivel az összefüggések nem fontosak, Cliff nyugodtan hasonlítja össze a két általa összehordott halmazt és – surprise, surprise! – sok hasonló mozzanatot fedez föl. Így születik az államkapitalizmus „kritikus“ elmélete, amely tulajdonképpen nem érdemli ki az „elmélet“ nevét.

Miért és kiknél népszerű a szovjet rendszer effajta értelmezése?

Az orosz októberi forradalom és a Szovjetunió létrehozása nagy társadalmi kísérlet volt. Megmutatta az eszmék hatalmát: elméleti, elvi alapon szervezett nincstelenek meg tudták dönteni a világ legnagyobb országának kormányát, megsemmisíteni az uralkodó osztályát.
A bolsevikok hibás alapokra helyezték az általuk létrehozott társadalmi rendszert. Annyira becsülték a munkásosztályt, hogy azt mindenképpen meg akarták tartani, és a társadalom minden tagját munkássá változtatni, „megnemesíteni”. Valószínűleg Engels egyik könyvének a címe – „A munka része a majom emberré válásában” – alapján azt gondolták, hogy a munka által jut az ember egyre magasabbra, válik „új emberré”.
A Szovjetunió több mint 70 évig létezett. Legyőzte a fasizmust, és végül mégis megszűnt. Hátrahagyott sok ipari romot és ócskavasat, de nagy államgépezetet és hadiipart is. És sok kérdést: Miért jött létre? Miért szűnt meg? Az egész egy hiba volt, vagy alapvetően jó? Külső nyomásra omlott össze, vagy belső ellentmondások miatt? A magántulajdon megszüntetése, a kommunizmus – egyáltalán lehetséges, vagy csak butuska széplelkek megvalósíthatatlan eszménye?
Mindezek a kérdések elkerülhetetlenek, és választ kell keresni rájuk. Annál is inkább, mert egyre inkább kiderül, Marxnak mennyire volt igaza a kapitalizmus elemzésében.

És akkor itt van egy könyv, mint Cliffé. Már régen elmondta, hogy a szovjet rendszer fabatkát sem ér. És ami több, bevalló marxistaként mondta ezt. Ezért baloldali, kritikus elméletnek számít, amit az ellenzéki ember nyugodtan átvihet.
Óva intek ilyen fajta késztermékek fogyasztásánál. Cliff (és az összes gondolkodó, aki tőle átvette az „államkapitalizmus“ fogalmát) nem magyaráz, és nem győz meg. Gondolatai vonzereje másban keresendő. Népszerű előítéleteket szolgál ki. Elcsépelt szocialista frázisokat újjáéleszt. Olyan időkben, mint a mieinkben, az összedőlő ideológiák korszakában kínál egy biztos kikötőt, ahonnan az ember nyugodtan megnézheti, a többiek kint a földúlt tengeren hogyan szenvednek hajótörést. Az „államkapitalizmus” fogalma, elmélete manapság jó olyan okoskodóknak, akik baloldali és kritikus magatartást ápolgatnak, és bölcsen lenézik az emberiséget, mert nem tud kimászni a korlátozott eszmevilágának mókuskerekéből.

Mindenféle elképzelés egy másik, az embereknek jobban megfelelő rendszer iránt távol áll tőlük. Minek is? Már tudjuk, hogy nem lehet, nézd Szovjetunió …

__________________________________________________________________