Az osztrák kereskedelmi politika és a görögök

szöveg görögül

1. Gazdasági politika, mint kereskedelmi politika

Mióta Ausztriában volt egyáltalán egyfajta gazdasági politika – kb. a 18. század közepe óta – merkantilista elveket követett, tehát az államférfiak kívántak volna export-többletet elérni. A behozatal és kivitel arányát szerették volna vámokkal befolyásolni. Tudniillik, az idő tájt az osztrák politikusok felfedezték, hogy a vámok egy nagyon jó találmány. Először lehetett velük a kincstárt tölteni. Másodszor, lehetett velük a külkereskedelmet szabályozni.
Csak, sajnos, ez a két fajta igénybevétel eléggé gyakran ellentmond egymásnak.
A szakértők közötti vitákban elhangzott mindenféle akkor divatos közgazdasági elv, de a végen mindig győzött az a szükség, hogy gyorsan kellett egy háborút, egy hadsereget vagy más költséges dolgot szervezni és erre a szükséges pénzt előteremteni.
A közgazdasági elvek és a kincstár pénzéhsége minden vámfajtánál ütköztek egymással: a kiviteli, a behozatali és a tranzitvámoknál. Ha egyesek akartak egy cikk előteremtését és kivitelét alacsony vámtarifákkal elősegíteni, azonnal álltak szemben azokkal, akik azt hangsúlyozták, hogy éppen a gyakori kiviteli cikkekre kell vámot kivetni, nem is túl alacsonyt; mert egy olyan cikk, amelyet alig exportálnak, nem hoz bevételt. Magas vámok viszont nem csak megdrágították az árut és csökkentették a külföldi keresletet ezen áru iránt, hanem a csempészek számára nyújtott új kereseti lehetőségeket. Az országhatárt ellenőrizni és a csempészetet meggátolni viszont az akkori viszonyok mellett lehetetlen volt.
Hasonló nehézségek támadtak a behozatali és a tranzit-vámok esetében. A tranzit-kereskedelmet pedig az akkori politikusok nagyon fontosnak tartottak, nem csak a beszedhető tranzit-vámok miatt, hanem a politikai súly miatt is, amelyet Ausztria akart elnyerni és megtartani a levantei kereskedelem tranzitországaként.
A vámkérdésen kívül a gazdaságpolitika a belföldi ipar és mezőgazdaság bizonyos termékeinek előállítására is kiterjedt. Mária Terézia uralkodása idején és később a mai Vajdaság területén, tehát Bánság- és Bácskában keletkeztek kísérletek a kender, selyem és különféle festéknövények termelésére. Ezek a lépések azt célozták, hogy Ausztriában maguk kezdjenek termelni eddig drágán behozott cikkeket, így tehermentesítve a kereskedelmi mérleget. Sikertelenül próbáltak akkor a rizst, a borsot és a pamutot is meghonosítani.
A 18-ik osztrák gazdaságpolitika tehát a külkereskedelmet vette alapjául. (Persze, ezt az elvet gyakran politikai szándékok szorították háttérbe. Azaz, szívesen befolyásolták vagy zsarolták volna idegen államok politikáját kereskedelmi nyomással, de ha ez nem ment, vagy nem lehetett, mert alig volt számottevő árucsere, a kereskedelmi érdekeket fel is áldozták a külpolitika oltárán.) Ezt a politikát nagyon jól lehet követni az Oszmán Birodalommal szemben. Az osztrák politikusok valahogy belátták már, hogy Franciaország vagy Anglia példaképek ugyan, Ausztria pedig nem versenyezhet velük a manufaktúra területén. Az Oszmán Birodalom bezzeg, ósdi termelési módszereivel, korrupciójával, a hatóságok önkényével, stb. ... ez az ország tűnt az osztrák felelőseknek mintegy rátermettnek arra, hogy a fejlődő osztrák ipar számára működjön nyersanyagszállítóként és piacként.

2. Ausztria és az Oszmán Birodalom. A kereskedelmi szerződések.

A törökökkel szemben kivívott győzedelmek után VI. Károly uralkodása idején kötötték a karlócai (1699) és pozsareváci (1718) békeszerződéseket. Az utóbbi szerződés mellett kötött kereskedelmi szerződés másfél évszázadon keresztül volt a két birodalom között fennálló kereskedelem jogi alapja, ezért érdemes pontosabban foglalkozni némi bent rögzített feltétellel.
Ausztria a pozsarevaci béke idején a területi terjedés és katonai hatalom történeti csúcspontján állt. Ezzel a kereskedelmi szerződéssel a kormány szerette volna ezt a politikai súlyt a kereskedelem területére is kiterjeszteni. A szerződés III. cikkelye állapítja, hogy a két birodalom alattvalói a másik ország területén teljesen szabadon űzhessenek kereskedelmet, csak a – kifejezetten „török“ – határ átlépésekor kénytelenek 3% vámot fizetni – „ezentúl senki nem követhet más fizetést.“ (Később 5%-ra emelték ezt a vámot.) Ez az egyetlen cikkely, amely egyenlően kezeli az osztrák és a török alattvalókat. A többi feltétel nyilvánvalóan mutatja, hogy a szerződés célja az, hogy az osztrákokat előnybe részesítse a török kereskedőkkel szemben: A vámfizetésén kívül „senki sem háborgathassa a császári alattvalókat.“ A török kísérőlevél (treszkere) minden további illetéktől védi az osztrákokat. (III. c.) A Dunán is szabadon közlekedhessenek mind a két ország polgárai, a kikötők használatát beleértve, név szerint viszont csak az Oszmán Birodalom területén lévő kikötőket említenek. (II. c.) „Osztrák alattvaló“ alatt értendők minden felekezetű „németek, németalföldiak, olaszok, magyarok“, még akkor is, ha ezek „csak ideiglenesen alá vannak rendelve az osztrák államhatalomnak.“ (I.c.) Az osztrák alattvalók az Oszmán Birodalom minden tengeri kikötőjét is használhatják. (VII.c.) A XIV. cikkely arra kötelezi a török hatóságokat, hogy a náluk kereskedő osztrákokat óvják az ottani zsidóktól. S így tovább. A fent említett, a vámra vonatkozó kikötés és az a követelés, hogy a Fényes Porta tarthat „prokurátorokat“ Ausztria területén a török alattvalók védelmére, semmilyen cikkely kölcsönös, hanem kizárólag a Monarchia polgárait hivatva kiszolgálni és védeni.
Ilyen kikötések mellett, úgy gondoltak az osztrák honatyák, minden feltétel volt adva, hogy a kereskedelmi viszonyok majd Ausztria javára alakuljanak. A török háborúk egyik következményeként azt remélték, hogy átveszik Velence szerepét a levantei kereskedelemben. A tengeren viszont elejétől fogva nem tudták ezt a szerepet betölteni: Ausztria kikötői rossz fekvésűek voltak, a nagy kereskedelmi államokkal szemben hamar háttérbe szorultak. A tőzsdedeputáció 1801-es véleménye szerint csak nagy engedmények árán sikerült Triesztet egyáltalán kereskedelmi kikötőként tartani, mivel a szállítás oda jóval többé kerül, „mint a Földközi- és Északi Tenger más versenyező kikötői bármelyikébe“. Ezért legalább a szárazföldi szállítás területén akarták a levantei kereskedelmet Ausztrián keresztül lebonyolíttatni.
Ez a számítás csak részben vált be. Keletkezett ugyan kereskedelmi tevékenység a két ország között, és Ausztria magára is vonta a szárazföldi tranzitot. De Ausztria kereskedelmi mérlege több mint egy évszázaddal negatív volt az Oszmán Birodalommal szemben. Ez nagy elégedetlenséget szült, sok hivatalos tanulmány tárgya lett.
E negatív mérleg végrehajtói voltak a török kereskedők.

3. Az Oszmán Birodalom kereskedői

A napóleoni háborúk idején különböző okokból a levantei kereskedelem problémai ismét kerültek napirendre. A Bankigazgatás, a Kereskedelmi Bíróság, a Gyárfelügyelet és Alsó-Ausztria tartományi kormánya kapták azt a feladatot, hogy próbálják kideríteni, hogyan lehetne „az Ausztria számára olyan fontos levantei kereskedelmet a török alattvalók kezéből kicsikarni és az osztrákok felé fordítani.“ A válasz, mind a négy intézménytől, függetlenül egymástól egyértelmű volt: Ez lehetetlen.
Először különféle okokat említenek, miért az osztrák kereskedők nem tudnak gyökeret verni az Oszmán Birodalomban: a megvesztegetés szokásai, pestisjárványok; a francia, holland, angol gyártmányok versenye, hosszabb lejáró váltók, az osztrák kereskedők kényelmes volta, nem utolsósorban: az osztrák gyártmányok silány minősége.
Aztán a török alattvalók! (A kétszáz éve róluk elhangzott panasz nagyon emlékeztet a nálunk, Ausztriában, manapság a külföldi bevándorlókról képzett véleményekre. A polgári-hatósági gondolkodás nagyon egyforma az évszázadokon keresztül.) Semmilyen szabályt, törvényt nem tartanak be. Engedély nélkül kereskednek, sikerrel és sok éven keresztül. Okirathamisítástól nem riadnak vissza. Szállítókként jelentkeznek be, közben kereskednek aktíván. És fordítva. A vámhivatalok és az útleveleket kiállító hatóságok kétségbe vannak esve velük szemben, mert nem tudják, ez az előttük álló ember osztrák vagy török alattvaló-e. Úgy viselkednek, mint „zarándokok“: Sok árut hoznak be, nagy nyereséggel kereskednek, aztán ezt a tömedék vagyont magukkal viszik a Balkánra. (Furcsa felfogás a zarándokokról, méghozzá a katolikus Ausztriában!) Nagyon takarékosak, a családi kötődéseiket szemtelenül használják ki, hogy jobb feltételeket kapjanak. A kereskedelmi hiteléletet teljesen elrontják. Ha nagy csalást hajtottak végre, haza menekülnek és nincs mód, hogy valahogy lehetne őket keríteni. Kellene őket egy elkülönített külvárosba utalni, ott könnyebben lehetne őket ellenőrizni. Ezt a megoldást egy másik szakvélemény elveti: Akkor még jobban tartoznának össze.
Miközben a Bíróság és a Bankigazgatás iratai nagyjából ilyenfajta panaszokból állnak, a Gyárfelügyelet más, valódibb okokat nevez: Ausztria iparcikkekkel mind a mai napig nem tudja a belföldi keresletet kielégíteni, mit is exportálhasson a Balkánra! Ausztria kereskedelmi mérlege passzívuma 5 millió forint az Oszmán Birodalommal szemben, de más országokkal sincs pozitív mérlegünk! Az osztrák gyártmányok minősége sem jó, de a fő probléma a csekély mennyiségük. Csak akkor álmodhatunk export-sikerekről, ha többet termelünk!
Az alsó-ausztriai kormány végülis a mezőgazdasági termelésre hívja fel a figyelmet, így mintegy pellengérre téve az eddigi gazdaságpolitika elveit és eredményeit: Drágán tudunk ugyan selymet termelni, de az így megspórolt összeg többszöröse elfolyik ismét Törökországba, fizetésül ökrökért és birkákért, amelyeket onnan behozzak. És ami az állítólagos nehézségeket illeti, amelyeknek szemben kell nézni egy külföldi kereskedő Törökországban: Miért tudnak a francia, holland stb. kereskedők jobban alkalmazkodni ezekhez, mint az osztrákok? Mert azok tartanak fenn lerakatokat és jóval többet adnak el oda, mint mi, a közvetlen szomszédok.
Ausztria, azzal záródik ez a szakvélemény, politikai öntudata ellenére nincs fölényben az Oszmán Birodalommal szemben. „A rossz állapotok, az egyre növekvő bujaság és barbárság, mindenféle felvilágosítás és az ész minden haladásának elnyomatása ellenére nem sikerült az ottani vezetésnek, hogy ezt a birodalmat teljesen tönkretegye.“

4. A görögök

A török alattvalók legnagyobb csoportját a görögök tették ki. Rajtuk kívül az akták említnek még szerbeket, örményeket és török zsidókat. A „görögök“ jelentős része a mai Albánia, Makedónia és Görögország határos területéről származtak. A kortársak a „cincár“ vagy „makedovlah“ elnevezés alatt ismerték őket. Ők eredetileg vlahok, balkáni oláhok voltak, akik az ortodox egyház befolyása alatt áttértek a görög nyelvre. A cincárok szülőföldjének legfontosabb települése Moscopolis volt, ahonnan a Sináék is származtak. Ma ez egy kihaló és romhalmazok közt nyomorodó, nehezen elérhető falu Délkelet-Albániában, Voskopoje nevén.
A görögök már a Török Hódoltság és Erdély területén tevékenykedtek vándorkereskedőkként, a törökök kiűzése után hamar behatoltak Magyarország minden zugába: A török és kuruc háborúk után alig volt árucsere az országban, a görögöknek nem volt gyakorlatilag vetélytársuk. Karavánokkal vonultak át Magyarországon, Ausztrián, a Német Birodalom városaiba. Házalók voltak, a kis falvakba is mentek: Közvetlen vettek a termelőktől, eladtak a fogyasztóknak. Elejétől fogva nem kereskedtek csak a tipikusnak számító törökországi árukkal, hanem mindennel, amelyre volt kereslet. A Szepességben vásárolták fel a lenvásznat, a Balkánról hoztak magukkal marhákat, de a terménykereskedéstől sem álltak el. A késői időszakászban, a francia háborúk idején a legfontosabb kereskedelmi cikkük a makedón pamut lett, amelyen a Sináék alapozták a vagyonukat a 18-ik században.
A görögök magukkal hoztak egy saját hitelrendszert, amely különbözött az itteni szokásoktól, és amely előnyt jelentett a Monarchia kereskedőivel szemben: Magasabb kamatra hiteleztek, rövid lejáratra, váltói viszont hosszabb lejáratúak voltak, mint Ausztriában szokásos. Az osztrák hatóságok panaszkodtak, hogy a görögök rontották volna a hiteléletet. De ez hülyeség: Először alig volt mit elrontani. Ausztriában és Magyarországon a váltó tulajdonképpen soha nem működött mint fizetési eszköz, hanem feküdt "holt papírként" a fiókban, tehát egyfajta adóslevélnek tekinthető. A görögök váltói viszont kézről kézre jártak és pénzhelyettesítő eszközként biztosan nagyon fontos szerepet töltöttek be a hosszú karaván-utakon.
Miközben a bécsi Hofkammerarchiv aktaiban rendezetlenséggel vádolják a török alattvalókat, Schäfer László azt állítja, hogy a görögök tulajdonképpen bevezették a váltót Magyarországon, és Füves Ödön szerint nekik köszönhetőek a könyvelés és a pénzkezelés rendezett formai.
A görögök először házalók és vándorkereskedők voltak, akik állandóan úton voltak. Később a lassacskán fejlődő heti vagy havi piacokon jelentek meg, lerakatokat tartottak a nagyobb városokban, családon belül társas üzletbe léptek, egyik felvette az osztrák állampolgárságot, a másik maradt török alattvaló, hol az egyik kiváltságait használták ki, hol a másikét, és minden áruval kereskedtek, amelyet lehetett eladni.
Amikor Georg Sina lett a Monarchia leggazdagabb ember, Magyarország legnagyobb földbirtokosa, az osztrák kormány hitelezője, ő volt a kivétel, amely megerősíti a szabályt, hiszen akkor a görögök alkonyatkora már elérkezett. Ennek sok különböző oka volt. A világkonjunktúra megváltozott, a pamutot 1815 után a tengeren túlról hozták be, jobb minőségű is volt, mint a makedón. Miután a török katonaság feldúlta Moscopolist kb. 1770 körül, sokan menekültek Makedóniából és később véglegesen letelepedtek Ausztriában.

Van egy – szerintem hibás – elmélet Magyarországon, hogy Mária Terézia hűségesküje 1774-ben lett volna nagy és káros hatással a görögök üzleti életére. Soha nem találtam bizonyítékot, amely alátámasztotta volna ezt az elméletet. Sőt, a fent említett 19-ik század eleji szakvélemények cáfolják.
Több hatással lehetett esetleg a türelemrendelet a görögökre nézve, hiszen a zsidók megerősödéséhez vezetett. Erről viszont nekem nincs semmi adat.

Végre van egy folyamat, amely sok kereskedői családban lejátszódik, akármilyen nemzetiségű vagy felekezetű: Vannak, akik feltörnek a semmiből, nélkülöznek, összehordják a vagyont, gyerekeit fogják be, végül meghalnak gazdagon, gyakran pénzszámolás vagy üzletelés közben. De előbb-utóbb jön egy generáció, amely jómódban nő fel, látja, hogy szép vagyonuk van és semmilyen okot lát már arra, hogy fusson a pénz után, hanem jókedvűen feléli a meglévőt. Így volt ez a cincároknál, és így van ez például nálam is.

Ez 2005 március 25-én Budapesten tartott előadásom szövege. Megváltozott formában megjelent a „Budapesti Negyed“ 54-ik számában (4/2006). Mivel a „szerkesztésének“ (felfújásnak) nem túlságosan örültem, itt elolvasható az eredeti szöveg.

vissza a magyar publikációk oldalához

vissza az bevezető oldalhoz