Széchenyi István és Sina György közös vállalkozásai

Széchenyi Lánchíd vasutak Sina Tisza finanszírozás

I. rész: A KOR ÉS ŐK

1. A magyar mágnás és a görög kereskedő
2. Részvénytársaságok a reformkorban
3. Széchenyi közlekedési koncepciója, ennek hívei és ellenzői

 

 

II. rész: KÖZÖS VÁLLALKOZÁSAIK

1. A Lánchíd
1.1. Sina bekapcsolódása és az Országos Küldöttséggel kötött szerződés
1.2. Építőanyagok, I. rész: Fa és kövek
1.3. Megváltási összegek fizetése, I. rész: Építmények a budai parton
1.4. Megváltási összegek fizetése, II. rész: Buda és Pest kárpótlása
1.5. Építőanyagok, II: rész: A vasalkatrészek behozatala
1.6. A részvények kibocsátása és a híd finanszírozása
1.7. Sina takarékossága: üzleti számítás és gazdasági fonákság
1. 8. A Híd átadása

2. Vasutak
2.1. Az 1836-os országgyűlés és következményei
2.2. Az 1839/40-es országgyűlés és következményei
2.3. Az 1843/44-es országgyűlés és a győri vonal építési tervének újjászületése
2.4. A soproni vonal és a tengerrel való összeköttetés terve
2.5. A Gloggnitzi Vasút 1848 – 1854
2.6. A győri vonal feltámadása

3. Szabályozási- és csatornatervek
3.1. Előtörténet: A Ferenc-csatorna
3.2. A Duna-Tisza-csatorna
3.3. A reformkori Tisza-szabályozás

4. A tiszai árvédekezés alternatívái ma
4.1. A Tisza és a magyar valóság
4.2. A Tisza és az Alföld gondjainak nemzetközi háttere
4.3. A Vásárhelyi-tervtovábbfejlesztése

Utószó. Magyarország 1840 és 2004: A mobilitás és annak ára

 

FÜGGELÉK

Szerződvény

Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási terve

Reformkori személyiségek

Képek
Gróf Széchenyi István
Báró Sina György
Hajóhíd & Budai vár
A Lánchíd Rt részvényjegye
A Lánchíd Pest felől
Magyarország tervezett vasúthálózata
A bécs-győri vasútvonal
Hajóvontatók
Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási térképe
A Tiszát a Dunával összekapcsoló hajókázható csatorna

Levéltárak és állagok

Irodalom

 

______________________________________________________________

 

Köszönetmondás


Különféle segítségért e könyv szerzésénél köszönjük:

Körmendy Kingának tanácsokért
Kálminak (Schwendtner Tibor) és Deák Ágnesnak (nem rokon!) a fordítás korrekturájáért
Lőke Andrásnak infrastrukturális szolgáltatásokért
Deák Máriának és Deák Tamásnak (igen rokon!) egyéb szolgáltatásokért

(Sajnos, a könyv előállításánál előforduló nehézségek miatt ez az oldal kimaradt a nyomtatott változatból.)

 

______________________________________________________________

 

1. A magyar mágnás és a görög kereskedő


Széchenyi István (1791 Bécs – 1860 Döbling, Bécs mellett) és Sina György (1783 Niš – 1856 Bécs) személyében két – származását és érdekvilágát illetően – nagyon különböző ember kötött szövetséget. Az egyik egy hanyatló, a másik egy föltörekvő társadalmi osztály tagja volt. Ezt a tényt Széchenyi számos alkalommal szóvá is tette, amikor keserűséggel és féltékenyen újra és újra megjegyezte, hogy ez a felkapaszkodott a gazdagság és előkelőség olyan jelképeivel vette magát körül, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még a nemesség kizárólagos kiváltságait képezték: „[…] a hídudvar teljesen földíszítve – Sina György báró! Tiszteletére!” „Sina jön az Árpáddal. 21 díszlövéssel fogadják.” „Podiebradnál a pompás vadászok és erdészek kezet csókolnak Sinának.”
Sokféle számítás volt döntő befolyással viszonyukra, de nem hiányzott abból a szenvedély sem. Széchenyi egyszer így jellemezte viszonyát Sinához: „Én Sina embere vagyok. Hozzá nemcsak tiszta meggyőződésem csatol, miszerint ő ceteris paribus a legalkalmasabb vállalkozó, s tőle hazánk anyagi kifejtésében a legtöbbet várhatunk, de egyenesen a becsület is köt. Ez utóbbit magyaráznom kell. Ha én nem vagyok, Sina semmiben nem vállalkozik hazánkban. Én bírtam őt arra, hogy nyugalmából kilépjen, stb. stb. Illő volna-e tehát, s a becsülettel megegyező-e, ha én őt most, midőn kígyót-békát kiáltanak rá, nem pártolnám?” Kapcsolata Sinával többször keltett gyanút Széchenyi ellenségei részéről, ami nagyon kellemetlenül érintette őt: „Azt mondják, eladtam magamat Önnek, hogy alaposan meggazdagodjak […]” Más magyar nemesek azzal sértegették, hogy ő talán Sina „kémje” , hiszen ennek pozsonyi házában is lakik […] Széchenyi dúlt-fúlt haragjában: „A férgek megőrlenek! Mintha hagynám magamat megvesztegetni!” Újra s újra ismételte: „Valóban nem voltam és soha nem leszek Sina bolondja, vagy lekötelezettje […]”
Széchenyinek személyes oka lehetett arra, hogy vállalkozóként éppen Sinát szemelte ki magának. Sina nem volt zsidó, mint a Monarchia többi fontos bankára és kereskedője. Választását befolyásolhatta az a tény is, hogy Sinának Magyarországon már akkor is voltak számottevő birtokai és üzleti érdekeltségei – például a dohánykereskedelem és hitelműveletei révén –, ezért Széchenyi joggal feltételezhette, hogy Sinának Magyarország fejlődése inkább szívügye lehetne, mint a többi nagy bécsi bankárnak. Továbbá összekötötte őket a bécs–győri vasút is, amit Sina 1836 eleje óta szorgalmazott, s ami elejétől fogva Széchenyinek is ínyére volt. A DGT révén, amiben mindketten részvényesek voltak, már a 30-as évek elején szorosabb kapcsolatba kerültek egymással, és Sina 1830-ban Széchenyinek egy újvidéki kereskedőt mint értékes tanácsadót ajánlott a Vaskapunál ez idő tájt esedékes szabályozási munkálatokra. 1833-ban Széchenyi személyes bankárának választotta Sinát, és azóta főleg e bankházon keresztül bonyolította külföldi megrendeléseit és számlakiegyenlítéseit, miként az levelezéséből kiderül.
Sina Széchenyihez intézett első fennmaradt leveleiben – 1833- és 1834-ből , valamint 1836. áprilisából – a hídról nem tesz említést. Folyószámlamérlegekről és Széchenyi számlájára történt külföldi bevásárlásokról esik szó bennük, egyik 1836-os levélben pedig már a magyarországi vasútépítésről. Széchenyi arra kérte Sinát, hogy vegyen részt a pozsonyi országgyűlésben, és jelenlétével kedvezően befolyásolja a vasútépítés jogi alapjait érintő törvényhozást. Sina visszautasította ezt a kérést: „Annál kevésbé bátorkodom azt hinni, hogy szavazatom és jelenlétem Pozsonyban a vasutak kérdésének megvitatásánál döntő lehetne, mivel […] nem vagyok tudatában befolyásom azon hatalmának, mellyel a tanácskozásokra ebben a tekintetben döntő hatást gyakorolhatnék.” Ezzel a válasszal a kettejük közötti „munkamegosztás” egyik mozzanata is kirajzolódott: Sina ettől kezdve sohasem hagyta, hogy Magyarország politikai frakcióharcaiba belerángassák, és csak nagyon ritkán volt hajlandó az országgyűlés előtt fellépni.

A Sina György személyére vonatkozó kortársi vélemények meglehetősen egyértelműek: ”Sina György, ámbár a leggazdagabb magánszemélyek egyike, egész fukarságig vitte a takarékosságot, más szenvedély, mint a pénzszerzés szenvedélye, nem uralkodott benne.” „A vagyonszerzés nem jelentett neki sem célt, sem eszközt; hanem az életfeltétele, életeleme volt.” „Ennek az embernek a fukarsága közszájon forgott […] a kérelmezőket gyakran szokta a saját fia majdani nagyobb bőkezűségére utasítani.” Ezeket a megfigyeléseket Széchenyi is megerősíthette: „A báró, aki nagyon takarékos […]” „Azzal érvelhet, hogy Ön a társaság javára minden olyan fizetséget igyekezett megtakarítani, amit a bizottság tagjainak meg kellett volna kapnia. Igazán dicséretre méltó!” „Tudom jól, hogy a báró szívesen alkudozik.” „The baron who likes to do things well but rather inclines toward the cheap […]” „Amennyiben azt a báró küldi el, úgy minden bizonnyal a lehet legkésőbben indul el, hogy éppenséggel bécsi értékben 11 Ft és 39 krajcárt megtakarítson.” „Gyalázatosan drága számlákat állít ki […] igazán smucig ember.” Széchenyi egy évtizedig kemény harcot folytatott Sinával, hogy az általa szükségesnek tartott kifizetéseket kipréselje belőle. Ha Sina önszántából ajándékot adott, akkor nagyon választékosan járt el: Széchenyinek 1848-ban küldött egy szabadjegyet a Gloggnitzi Vasútra. Széchenyi udvariasan megköszönte.
Széchenyit, akit az a szilárd meggyőződés vezérelt, hogy Magyarország sorsát maga a Mindenható bízta rá – „Ő [Metternich] a császártól kapta a hatalmat Magyarország felett, én az Istentől!” – egyben vonzotta is és taszította is Sina, aki más irányelvet nem ismert, mint saját üzleti érdekét. A párizsi márciusi forradalom kitörése alkalmával Széchenyi feltette magában a kérdést: „Származhat ebből magyar hazámnak valami haszna?” és még ezt megelőzően zárójelben megjegyezte: „Ugyanígy óhatatlanul felteszi magában a kérdést a báró: »Lesz belőle hasznom?«” Sina Magyarországhoz való viszonyulásától Széchenyi biztosan nem volt elragadtatva: „Ó, bárcsak semmit se vásároltam volna ebben a hottentotta országban! Csupán csalás!”
A számításnak és kiszámíthatóságnak a momentumát azonban becsülte is Széchenyi Sinában, hiszen az jótékonyan megkülönböztette Széchenyi nemes honfitársainak hangulat diktálta és következetlen cselekvésmódjától, tehát azoktól az emberektől, akik a reformkori Magyarországon a politikai életet meghatározták. Habár Sina gyakran iszonyatos dühbe hozta Széchenyit, ez akkor is tudta, hogy megbízhat benne. Sinához való viszonyát ennek következtében az érzelmek hideg-meleg fürdője kísérte. Egyrészt: „Ön az egyenes szálfa a girbegurbák között” , „sas” , „végre Ön a gondviselés embere” , „és nem Ön lenne az, Ön egyedül, akire én építek” , másrészt: „Ön egy kegyeletlen ember!” , „Már 14 napja várok a förtelmes báróra! Nem jön […]” , „ Végre is vannak emberek, kiken nem lehet segíteni” , stb.
Ha Sinának nem volt Széchenyire ideje, mert „fontos és sürgős üzleti ügyek” teljesen lekötötték, sőt ha megvárakoztatta vagy ha fontos megbeszélések miatt Bécsbe hívta, Széchenyit gyakran kétségbe ejtette: „Sina (még mindig) nem jön! Időzavarban vagyok!” , „Meghív […] s vidéken marad! Úgy tűnik, az életemet, a boldogságomat zálogosítottam el […] Rövidesen az egész elveszik!”

Széchenyi kezdeményezésére vezethető tehát vissza, hogy Sina egyáltalán Magyarországon vállalkozásba bocsátkozott. Mi indította erre? Ami üzleti számításait illeti, azt a „Részvénytársaságok” c. fejezetben tárgyaljuk. A másik momentum személyes vonatkozású, Széchenyi kifejezésével élve: őnélküle Sina sohasem fogott volna vállalkozásba Magyarországon, vagy legalább is nem ebben a formában. Azt, hogy miként gondolkodott ő Széchenyiről, csak sejteni lehet: üzletemberek általában nem vezetnek naplót, és a szentimentalizmus is távol áll tőlük. Ismétlődő fogadkozását: „Nagyon-nagyon örülök annak, hogy rövidesen személyesen is kifejezhetem Ön iránti tiszteletemet […]” nem szabad túlértékelni: hasonlót írt ő pár évvel korábban az egyik Batthyány grófnak is, akivel feltétlenül „egy üzletet” akart „kötni”. Úgy tűnik, ez csupán udvarias formula volt olyan személyekkel szemben, akik számára fokozott mértékben voltak fontosak. Azon ember részéről, aki csak egyetlen egy szenvedélyt ismert, komolyabban veendő érzelemnyilvánításnak kell tekintenünk, amikor 1839-ben átengedte pozsonyi házát Széchenyinek „az országgyűlés idejére”. „A továbbiakat illetőleg könnyen megegyezhetünk, mivel számomra Ön annál értékesebb és tiszteltebb barát, sem hogy Öntől a szállás használatáért bérleti díjat fogadjak el.” (Kiemelés a szerzőktől.) Mindazonáltal Széchenyit egyszer, amikor az a híd ügyből ki akart szállni, „nagy csibésznek” nevezte, máskor meg azt vallotta, hogy „Széchenyi mindenre rábír.”
Sinánál biztosan szerepet játszott az a körülmény is, hogy kellemes volt arra gondolnia, hogy a híddal emléket állít magának, és nemcsak gazdag emberként, hanem Magyarország jótevőjeként vonulhat be a történelembe. A Lánchíd részvényein ez állt: „Alapítá br. Sina György”, ami Széchenyiben aggodalmat keltett, hogy esetleg Sinát és nem őt fogja az utókor a Lánchíd kezdeményezőjének tekinteni. Ez a gond alaptalan volt, amint azt ma tudjuk: a hidat Széchenyi és nem a vállalkozó nevével kötötték és kötik össze.
Széchenyi egyik taktikája az volt, hogy Sinának hízelgett, és olyan tulajdonságokat valamint nemes felbuzdulásokat tulajdonított neki, amilyenekkel Sina egyáltalán nem rendelkezett: „Az Ön ismert részvétele a közhasznú rendezvényeken …” „Tierney Clark valamennyi levelében dicséri az Ön bőkezűségét […]” , „hogy Ön a megszokott készséggel minden közhasznú törekvésért […]” stb. Ezzel biztosan elérte a kívánt hatást.

A kettőjük közötti érintkezésben érdekes szempont a türelem, amellyel a bankár a gróf gyakran sértő érzelmi kitöréseire reagált: Széchenyi például 1839-ben egy sor levélben szemére veti, hogy a belé helyezett reményeiben csalatkozott: az ő (Sina) „rózsaszínt mutató világa” becsapta őt, semmi sincs „rendszerezve”, hanem csak „alkalmakra szóló improvizáció”, az ember nem tudja, hogy „ki a szakács és ki a pincér”. „Ön nem hallgatott rám […] Egészen más véleményen vagyunk! Ön könnyűnek tartja az ügy megvalósítását, én nagyon nehéznek […], ezért félek, nem tudunk kéz a kézben menni, […] Ön vagy én, valamelyikünk el fogja veszíteni a türelmét” […] „az egészet úgy vezetik, akár egy török csatát” , egyszóval úgy érezte, Sina mindent őrá hagy, takarékoskodik, és egyáltalán nem törődik a vállalkozással. Alig sikerült „szerencsésen elkerülnünk Charybdis-t”, máris „nyílegyenesen és duzzadó vitorlákkal száguldunk Scylla felé.” Sinának titkos tervei vannak, melyeket vele „nem akar közölni”, „hogy Ön engem félreállíthasson.” Ha a vállalkozás (Lánchíd) nélküle valósul meg, úgy is jó neki, ha azonban Sina tervszerűtlensége miatt a híd meghiúsul, az már baj volna. Sina „felejtse el végre egyszer a sok egyéb üzleti ügyét” , és készítsen egy rendes csatatervet. Sina egy hosszú levélben kissé sértődötten válaszolt, hogy éppen a nehézségek miatt „kétszeresen óvatosan nyúl a dologhoz”, nem ő lát mindent rózsaszínben, hanem Széchenyi lát „túl feketén”, a gyanú, hogy Széchenyit mellőzni akarná, annál „fájdalmasabban érinti”, mivel az ő tanácsát, a dolgokba való „betekintését és […] részvételét” soha egy pillanatig sem akarta nélkülözni. Széchenyi egy másik kétségbeesett kitörésére pedig biztosítva őt így válaszolt: „Becses írására és rosszkedvére, ami levelének minden sorából sugárzik, mi mást mondhatok, mint hogy én is elég szomorú és bosszús […] vagyok és addig nem tudok nevetni és örülni, amíg a híd végre teljesen el nem készül.”

Széchenyi feljegyzései szerint kettejük együttlétét gyakran a kedélyek összecsapása jellemezte: „Sinával sokat és kellemetlenül […]” . „Végre Sinánál ebédeltem. Összevesztem vele […]” „Sinánál eszem […] Mértéktelenül vedelek.” „Sinához. Ó, milyen nehéz.” „Sinánál. Előadom […] ő kellemetlen képet vág.” Sinához […] 55.000 forintos váltó […] miatt. Ellenkezik, aztán »nagyvonalúan« kifizeti.”
Azt, hogy milyen mértékben játszott szerepet a szenvedély Széchenyinél, a közös tervekről való megnyilatkozásai is világosan megmutatják. Ismételten saját „gyermekeinek” nevezi azokat, Sina pedig kényszerűségből az a partner volt, akivel ezeket a teremtményeket nemzette és babusgatta: „Már megint egy nagyon kellemetlen görcsrohamom volt […] és azt hiszem, hogy csupán azért, mert hidunk még mindig nem akar világra jönni, és nagyon félek egy magzatburok távozásától, ami ezt a mi hidunkat kíséri.” „Mialatt ön diadalmasan halad, én egy öreg, beteg asszony vagyok […]” „Mióta »gyermekünk«, a híd, ablakom alatt napról napra fejlődik, a májam is jobban érzi magát.” „Milyen szép lenne, ha jó házasságban elsőszülöttünket – tudniillik a hidat – egy kisfiúval, a csatornával, kiegészítve ünnepelnénk meg! Hurrá!” Együttműködésüknek ily módon való értelmezése minden jel szerint tetszett a bankárnak: „Hosszú vajúdás után tegnap este végre szerencsésen lezajlott a szülés.” – ezekkel a szavakkal értesítette partnerét Sina arról, hogy a császár engedélyezte a híd-szerződést.
A gróf úr egy másik jellemző vonása volt az a szokás, hogy Sinát mindig elárasztotta megrendült egészségi állapotának részletes leírásával, miközben drámai megfogalmazásokkal sem takarékoskodott: „Az Ön májbeteg, félig vak, de azért még meg nem félemlített és pláne meg nem hajlított barátja, Széchenyi.” „Ó, te jó Ég! elég csak rágondolnom, máris szúr a májam.” Még attól sem riadt vissza, hogy Sinát tegye saját állapotáért felelőssé, és mindehhez szinte fenyegetéseket is csatoljon: „Ha én ennek [a belső düh] elfojtása folytán májgyulladást kapok, ami nagyon valószínű, abban reménykedem, hogy Ön majd saját költségén kezeltet engem.” Sináról pedig, aki ez irányú megnyilatkozásaiban inkább visszafogott volt – „az ön meggyötört” és „már nem nagyon fiatal barátja” –, azt feltételezte, hogy ő sohasem beteg, hanem „olyan egészséggel rendelkezik, amelyet csak kevesek mondhatnak a magukénak.”
Széchenyi hirtelen természetét, amely évtizedekig mint végső megoldást latolgatta, majd végül is választotta az öngyilkosságot, Sina elég gyakran tapasztalhatta: „Ön pedig, barátom, ne gördítsen elém akadályokat, mivel ebben az esetben valóban nem marad más választásom, mint magamat fölakasztani vagy Önt agyonlőni.” Sinában idővel nyilván egy bizonyos megszokási effektus alakult ki Széchenyi efféle megfogalmazásaival szemben, erre a levélre például lapidáris tömörséggel így válaszolt: „[…] hálásan köszönöm Önnek a benne megfogalmazott információkat, és a jó ügyre vonatkozóan remélem a legjobbakat, mivel az Ön buzgalmába, az Ön körültekintésébe és az Ön szerencséjébe feltétlen bizalmam helyezem.” Néha mégis úgy tűnik, maga Sina is közel állt ahhoz, hogy türelmét elveszítse: „Mindennek kell, hogy legyen eleje és vége, […] ezért én […] nem nyilatkozhatom úgy, hogy kívánságával egyet tudok érteni.” Erre viszont Széchenyi azt jegyezte fel naplójába, hogy Sina egy „kényeskedő levelet” írt neki.

Minden különbözőség dacára kettejük együttműködése több mint egy évtizedig tartott, s annak csak Széchenyinek az emberi társadalomból való csaknem teljes kivonulása vetett véget. Sina számára a sokak által támadott gróf egy egészen különös partner volt: Széchenyi a politikai intrikák mestere volt, magyar nemes kortársainak a gyengéit, hajlamait és vonzalmait ugyanolyan jól ismerte, mint a pesti és budai polgárokét és a bécsi politikusokét – a legvégső részletekig. Sinának pontos utasításokat adott, mely intézmény, mely testület, melyik személy előtt hogyan kell föllépnie, milyen alapelveket kell előtérbe helyeznie, milyen ellentéteket kell saját javára kihasználnia. Az egyik helyen a hazafiúi hangvétellel, máshol a nyereségre való kilátással lehetne valakit megnyerni, másutt viszont a politikai ellenfél kikapcsolására bevált eszközként Sinának a saját érdekre való hivatkozást kellene bevetnie. Sinának számos, a nádorhoz vagy a Helytartótanácshoz benyújtott beadványát Széchenyi maga fogalmazta meg, és Sinának csak alá kellett írnia. Más alkalommal Széchenyi összehangolt akciókat tervezett meg, amikor is egyrészt Sinának egyik-másik adósát vagy valamely bécsi politikust, másrészt Széchenyinek egykori katonatársait vagy ifjúkori barátait vagy rokonait – »mi, mint magyarok, nemesek, hazafiak« jeligével – egy-egy fontos kérdésben megdolgozták. Ha sikerült nekik egy ilyen ügyesen kidolgozott sakkhúzás – az egykori huszárkapitány megfogalmazásával „csata” –, lopva örvendeztek: „Nagyon elevenen tudom elképzelni, hogy az Ön által a jó ügyben aratott győzelem okozta örömében Szitányinak és csatlósának megnyúlt képe milyen komikus benyomást tehetett Önre, és szívből kívánom, hogy a nevetéstől való rekeszizommegrázkódás az Ön májának gyógyulása érdekében minél előbb megismétlődjön.”
Sina tehát az ő „jó ügyét” Széchenyi kezében a legjobb helyen tudta, mivel tisztában volt azzal, hogy részéről sem megcsalatástól, sem pedig hirtelen hátat fordítástól nem kell tartania, hiszen Széchenyit nem üzleti, hanem nemzeti-politikai célok vezérelték. Az a ritka eset állt itt tehát elő, hogy kettejük egyetértésének és együttműködésének alapját éppen az érdekek különbözősége képezte.

A forradalom előtt uralkodó politikai zűrzavarban Széchenyi és a bankár közötti feszültségek mindenesetre megnőttek. „Tudom, a báró haragudni fog rám […] Nekem ez mindegy: 7%-kal segíti a Soproni Vasutat […] az ügy számára fontos volt, hogy gyűlölt személyének az érdeke figyelmen kívül maradt […] így legalább senki sem hiszi többé, hogy függök tőle.” Bizalmasát és egyben munkatársát a minisztériumban, Kovács Lajost utasította Széchenyi, hogy a Tisza szabályozására rendelt pénzt – mely a Sina és Rothschild bankházak által nyújtott hitelből származott –, másra, mégpedig a már fizetésképtelen pesti vállalkozásokra fordítsa. (Kovács ezt azonban, a későbbi elszámolások szerint, nem tette meg.) Széchenyi ezt írta Sinához: „Ön, akinek Magyarországon sok birtoka van, ugyancsak érdekeltnek találhatja magát abban, hogy a most alakított kormány lépéseit és irányzatait lehetőségei szerint támogassa.” Sina – mint a Bécsi Nemzeti Bank igazgatója – közölte vele, hogy a bécsi kormány az ő közbenjárására egy millió forint hitelt bocsátott Magyarország rendelkezésére; és ennek fejében arra kéri Széchenyit, hogy akadályozza meg Magyarországon a fizetéseknek ezüst pénzben való kifizetését, mivel a Nemzeti Bank ezüstkészlete elenyészőben van. Széchenyi Sinát filozófiai eszmefuttatásokkal látta el: „Rossz időket élünk. Talán azonban majd jobbra fordulnak. Addig azonban az erősebb természetű emberek, mint amilyen Ön, kötelessége, hogy harcba szálljanak a viharral és a hullámveréssel, és a világ megmenekül.” Eközben éppen az ellenkezőjét tette annak, mint amire Sina kérte: ostromolta a magyar pénzügyminisztériumot, hogy a Tisza-szabályozásnál alkalmazott munkások bérének kifizetésekor ezüstpénzzel rukkoljanak ki. 1848 júniusában írta az utolsó fennmaradt levelet Sinához, amelyben tudomásul vette, hogy Sina és Rothschild „egyelőre […] a fennálló idő- és a pénzviszonyok miatt „ a Tisza-szabályozó Társaságnak szánt hitelt befagyasztották. Széchenyi kísérletet tett még Sina meggyőzésére, hogy „az új törvényes rend Magyarországon napról napra jobban megszilárdul”, és azon reményét fejezte ki, hogy ezért Sina és Rothschild „meg tudják és meg akarják találni az eszközt arra, hogy a […] pénzügylet a Tisza-szabályozó Társasággal tovább folytatódjék.”
A híd utolsó láncának felhúzásánál 1848 júliusában – az effajta manővereknél gyakori – baleset történt: a csigasor egyik eleme elszakadt, és a lánc arra a csónakra zuhant, amelyben Széchenyi ült, így az felborult, és Széchenyinek a partra úszva kellett életét mentenie. Egy 57 éves ember számára ez nem csekélység. Egészsége az örökös sirámok ellenére nagyon erős lehetett: semmi baja sem esett. Kedélyállapotát azonban már számos csapás érte, és ezt a – a hídépítésre nézve jelentéktelen – technikai malőrt úgy értelmezte, mint a gondviselés intő jelét, melyben Magyarország jövőjére vonatkozó jövendölés bújik meg: „Így fog ez velünk is menni, 11 óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn megbizakodásunk nagyra nőtt, a 12-ik órában törik össze minden.”

Az az elkeseredés, mely Széchenyiben a végzetes 1848. évben Sinával kapcsolatosan nőttön-nőtt, amikor a várt támogatást nem kapta meg tőle, végül is abból a tudatból származott, hogy ő az önző görögöt egy évtizedig Magyarország modernizálásának nagyvonalú terveinél legfontosabb szövetségesének tekintette. „Ragaszkodásomat Önhöz és hazám igazi javához” , miként egyszer fogalmazott, nem egészen jogtalanul táplálta: „Ön, tisztelt barátom, ismeri az én elveimet, és hogy eddig még valamennyi vállalkozásomat, amit elkezdtem, az akadályokkal nem törődve keresztülvittem, ezért biztosan ebben sem maradok el” , erősítgette neki egyszer Sina, hogy Széchenyi aggodalmát eloszlassa. Széchenyi István 1848 után már nem lépett Magyarország földjére, és 1860-ban az általa gyűlölt szülővárosa közelében halt meg; „az ő” hídját, melyet ő maga készen sohasem látott, 1849-ben Sina György nyitotta meg, és ő gondoskodott arról is, hogy a győri vasútvonalat végül mégis megépítették, és átadták a forgalomnak– halála előtt fél évvel, 1855 decemberében.

************************************************************

 

Utószó
Magyarország 1840 és 2004: A mobilitás és annak ára

Látva a látszólag határtalan mobilitást és kommunikációt, amit ma tapasztalunk, helyénvaló utalni arra, hogy mindez sokáig másképp volt.

Hajdan a nagyobb vagy még a kisebb utazások is egészen szokatlan dolgok voltak, és csak kevés ember vállalkozott rájuk. A fejedelmek és tisztségviselőik azért utaztak, hogy diplomáciai kapcsolataikat ápolják, avagy éppen seregük élén hatoltak be idegen országokba. A kereskedők meglehetősen sokat utaztak, hiszen abból éltek, hogy az árut ott vásárolták fel, ahol az bővében volt, és oda vitték, ahol szűkölködtek benne. Végül utaztak az egyházi hierarchia tagjai, hogy zsinatokon vegyenek részt, eretnekeket ítéljenek el, vagy Isten igéjét hirdessék a pogányoknak. Természetesen akadt még néhány különc is, aki kíváncsiságból nagyobb helyváltoztatásokra vállalkozott, ezek azután ámuló kortársaiknak beszámoltak az idegen országokról, hacsak még előtte az útonállók el nem tették őket láb alól.
Az emberiség nagyobb része ősi életterét sohasem hagyta el, legfeljebb egyszer eljutott a legközelebbi városba vagy rendszeresen fölkereste a legközelebbi piacot. Ha valaki egy faluból vagy egy kisvárosból az ország másik részébe, még inkább külföldre elvetődött, egészen szokatlannak számított. Miért is vettek volna magukra költségeket és fáradságot, hogy máshova eljussanak? Ott, ahol éltek, ott dolgoztak, ott házasodtak, ott születtek a gyermekeik és végre ott, a helyi temetőben kötöttek ki. Mindennapi szükségleteiket kielégítette közvetlen környékük, és más szükségletet nem ismertek.
A jó utak, egyáltalán az utak a népvándorlás óta Európa szerte ritkaságszámba mentek. Egyedül a kereskedők voltak azok, akik a jó utakat megbecsülték, helyzetük viszont nem engedte, hogy megépítésükről és fenntartásukról gondoskodhassanak. Az uralkodók nem voltak érdekeltek abban, hogy jó útjaik legyenek, melyeken adott esetben túl gyorsan törhettek rájuk a mindenütt jelenlévő ellenséges seregek. Csak amikor az államférfiak és azok tanácsadói figyelmüket a kereskedelem fejlesztésére, mint a kincstár feltöltésének lehetséges eszközére fordították, került érdeklődésük középpontjába a közlekedés. Utakat és vízi utakat építettek, illetve hoztak rendbe, mind a saját tartományaik megközelíthetősége, mind pedig a külfölddel való összeköttetés érdekében. Ausztriában a 18. század vége felé Bécsújhelytől Bécsig csatornát építettek. Úgy tervezték, hogy később déli irányban folytatják, de ez nem történt meg. Egy másikat, a Béga-csatornát, a Bánátban építették vízi út gyanánt és a mocsarak lecsapolására. A két példában van egy közös mozzanat: ezen építkezéseknél a kezdeményezést, a szervezést és a költségeket az állam viselte, a magánszemélyeknek semmilyen vagy csak csekély része volt benne. A Lujza utat Horvátországban a Fiume feletti Dinári hegységen át egy magán társaság kezdeményezte és szervezte ugyan, de építését nagyobb részt feltehetően a kincstár pénzelte.
Néhány évtizeddel később az osztrák kereskedőosztálynak ezek a minden tekintetben kicsire méretezett szállítási könnyítések elégtelennek bizonyultak, miként azt ebben a könyvben meg is mutattuk, és képviselői azon fáradoztak, hogy a közlekedési utakat megjavítsák.
Mindezek a vállalkozások a kereskedelem előmozdítását szolgálták, mind az áruszállítás, mind pedig a kereskedelmet űző személyek utazását illetően.

Ehhez társult egy további igény a közlekedési összeköttetések iránt, amely az államigazgatás jellegéből és a vele kapcsolatos egyre burjánzóbb bürokráciából adódott. Minél jobban beavatkozott az állam az alattvalók életének minden területébe, és minél jobban nőtt a vágy a szabályozásra és ellenőrzésre, annál élénkebb lett a Monarchia hivatalai és hatóságai közötti levelezés, és ezzel az államigazgatás részéről megélénkült az érdeklődés a megbízható, gyors és az egész országot behálózó közlekedés iránt. Azért az államigazgatásnak a vasúti és hajózási magán társaságokkal kötött koncessziós szerződéseiben a postai küldemények továbbítása fontos helyet foglalt el.
Az államszervezet irányítóinak számításaiban a közlekedési összeköttetéseket illető effajta békés társadalmi érdeke mellett helyet kapott egy mindig betervezett rendkívüli eset: háborúban részint előnyös, ha egy hadi gépezet gyorsan tudja mozgatni saját csapatait az ellenséges ország irányában. Másrészt viszont természetesen hátrányos, ha az ő szállítóeszközeit a bevonuló ellenség használhatja, hogy csapatait az ország belsejébe juttassa. (Ezen utóbbinak a megakadályozása végett építette vasútvonalait Oroszország más nyomtávolsággal, mint ahogy az Európa többi országában szokásos volt.)
Végül Ausztriában eredetileg valószínűleg egyáltalán nem terveztek be egy esetleges forradalmat, tehát belső zavargásokat, az 1848-as és 1849-es években pedig hasznosnak illetve hátrányosnak bizonyult, hogy létezett ugyan egy vasúti hálózat, de ez nem volt teljes: Nehéz volt – magától értetődően nemcsak a közlekedési eszközök hiánya következtében –, minden tűzfészekhez gyorsan katonákat eljuttatni. Akkor az utak és vasutak az ország ellenőrzésének és hatalommal való rendfenntartásnak szükséges elemeivé váltak.

Hogy azonban a fogyasztókról se feledkezzünk meg: A 19. században a tehetősebb társadalmi rétegek körében tért hódított az utazási kedv. Elutaztak, hogy magasabb képzésben részesüljenek, idegen szokásokat és kulturális vívmányokat ismerjenek meg. Ez idő tájt megjelenik a természet szépségének a fölfedezése, mint az élvezet tárgya: hegyek, folyók és völgyek hirtelen nem csupán stratégiai akadályok vagy előnyök a katonai kalkulációkban vagy a mezőgazdasági művelésben, hanem mint a felüdülés tárgyait keresik fel és csodálják meg őket. Ezen túlmenően a gőzhajózás és a vasút hőskorában már maga az utazás is érdekes élmény volt, amelyre egy derék városi polgár vagy parasztember már áldozott valamit. Saját szemükkel akarták ellenőrizni, vajon az új divatú ördöngös szerkezet egyáltalán működik-e vagy talán mindjárt az elején szétesik, majd aztán lehetett otthon a csodálkozó községbeliek előtt kalandjukról mesélni.

A manufaktúrák és az ipari üzemek létrejöttével és elterjedésével megjelenik végül az igény a munkaerő mobilitására is. Míg az iparosodás kezdetén a gyárosok az ügyes, specializált munkásokat keresték, addig később már kizárólagosan a munkaerő olcsósága érdekli a vállalkozót. Az iparvidékek jó közlekedési hálózattal akarnak rendelkezni, hogy a munkaerő odaözönlését semmilyen komoly akadály ne gátolja. És ha a hazai területeket a potenciális munkaerőtől már megtisztították, mert a falvakból való elvándorlás a vidéket már elnéptelenítette, kínálja magát a külföld, mint egy tározó, és államközi szerződésekkel sok kormány szívesen adta beleegyezését lakosságának alkalmazásához külföldi futószalagoknál, íróasztaloknál és számítógépeknél.
A csaknem korlátlan munkaerő-áramlásra a vállalkozók nem azért fektetnek súlyt, mert különben attól kellene tartaniuk, hogy munkaerő hiány miatt egyik vagy másik gépet le kellene állítani. A munkahelyek teljes betöltésére a környék népessége a legtöbb esetben elegendő lenne. A „munkáltató” szempontjából azonban – akit a szó szoros értelmében úgy állítanak be, mint a munkás jótevőjét, aki ellátja a szegényt munkával, valójában pedig azért „teremt” neki munkahelyet, mert ebből húz hasznot, és így találóbb lenne őt „munkabeszívónak” hívni –, az a fontos, hogy a munkaerőt illetően korlátlan lehetőségekkel rendelkezzen, melyekből ő igényei szerint válogathat, és amire olcsóbban tud szert tenni a többi sorban állókra való utalással. Éppen ma, a növekvő munkanélküliség idején, az európai államok arra törekszenek, hogy a munkaerő mobilitását a munkavállalás bizonyos korlátozásainak leépítése által tovább növeljék, azaz: még általánosabbá tegyék a vállalkozók hozzáférését más országok munkásságához. Ez csak látszatra mond ellent a munkanélküliség és bevándorlás leküzdéséről hangoztatott nyilatkozatoknak, melyek az EU-államok különböző miniszterei rendszeres találkozóikon elhangzanak: „válság elleni intézkedések” és „a honi ipart védő politika” semmi más, mint a tőke kiszolgálása, aminek a mobilitás elősegítése szerves része, hiszen a munkaerő olcsóbbá tevését jelenti. Minél több a munkanélküli, annál kevésbé támadnak olyan igények, amelyeket a munkások a munkáltatókkal szemben támaszthatnak:
„A munkásosztály foglalkoztatott részének túlmunkája megduzzasztja a tartalékok sorait, miközben az a megnövekedett nyomás viszont, amelyet az utóbbiak konkurenciájukkal a foglalkoztatottakra gyakorolnak, ezeket túlmunkára és a tőke parancsai előtti behódolásra kényszeríti.” (Marx, A tőke, 595. o.)
Hogy miként ér el a munkaerő az alkalmazójához, ugyancsak az ő saját problémája: Az emberek elköltözhetnek és ezzel a bérbeadók és ingatlankereskedők üzletét fellendítik. Vagy a naponkénti hosszabb utazást választják. Az, hogy a munkások Alsó-Ausztria északi részéből vagy Dél-Burgenlandból reggel öt órakor útra kelnek, hogy hét-nyolc óra tájban munkahelyükre megérkezzenek, már régtől a munkásélet bevett gyakorlatához tartozik. Magyarországon sokáig az volt a gyakorlat, hogy a szocialista állam az ipart a vidékre telepítette, oda, ahol az igénybe veendő munkaerő élt. Mára a legtöbb vidéki gyárat bezárták, és Magyarországon is megszokottá vált, hogy az emberek saját költségükre és fáradtságukra utaznak a munkahelyre és nem fordítva.

Amikor Sina György a Lánchíd jövendő jövedelméről kalkulációját készítette, a meglévő hajóhíd forgalmát vette alapul. Számításaiban a legfontosabb adatok a vásárnapok nagy forgalma, azaz a hetivásárok és a Pesten negyedévenként megtartott nagy vásárok képezték. A személyforgalom növekedésére épített, az áruforgalomtól kevesebbet várt. Számításait arra alapozta, hogy monopóliuma volt a Pest és Buda közötti átkelésre. Ez idő tájt kevésbé nyomtak a latba az olyan emberek, akik a hidat munkahelyük megközelítéséhez használták: főként parasztemberekkel számolt, akik a piacra gyalogszerrel vagy szekérrel feljöttek, kereskedőkkel, Pest és Buda hivatalnokaival és olyanokkal, akik az egyik vagy másik várost felkeresték, hogy szórakozzanak vagy valakit meglátogassanak.

Mi történne, ha ma a Lánchídon ismét vámot szednének? A híd forgalma hirtelen visszaesne, nem lenne dugó az Alagútban – de megnőne a torlódás a többi hídon. Budapesten az autóközlekedés még jobban akadozna, a budapesti levegő szennyezése még nagyobb lenne, szinte valamennyi, a közlekedésben részt vevőnek több időre lenne szüksége. Csak politikusok és üzletemberek, talán turisták is közlekednének a Lánchídon, és a vámbevétel inkább szerénynek bizonyulna. És két fajta híd lenne Budapesten: egy a gazdagoknak, a többi a szegényeknek.
A gondolat abszurdnak tűnik, mivel senkinek se jutna eszébe ma bármelyik budapesti hídon vámot szedni. Ugyanígy abszurdnak tűnt volna azonban tíz, tizenöt évvel ezelőtt Magyarországon valamelyik úton vámot fizetni, a magyar politikusok időközben mégis úgy döntöttek, hogy az úthálózat szükséges kiépítésére való hivatkozással autópályadíjat szednek. Itt is két lehetőség közül választhat az út használója: vagy letér az országútra, és beletörődik a hosszabb utazási időbe, ami egy ingázónál, tehát egy olyan valakinél, aki naponta ezen a szakaszon jár munkába, fájdalmas időveszteséggel jár; vagy pedig fizet, hogy a lehető legrövidebb utat használhassa. Keresetének vagy fizetésének egy részét tehát arra fordítja, hogy munkaerejét annak rendeltetési helyére eljuttassa.
A nagyobb forgalmat, különösen nyáron, ami bizonyára az autópálya-kezelő társaságok számításaiba beépült, kik okozzák elsősorban? Ismét csak olyan emberek, akik szabadságukat arra használják, hogy hazájukban családjukat meglátogassák, mert a kereseti lehetőségek kényszere onnét – Törökországból, a Balkánról és időközben Magyarországról is – elvitte, és a tőke központjaiba hajtotta őket.

„Közteherviselés” volt az, amit Széchenyi követelt, amikor a kötelező hídvám-törvényért harcolt, és azt Magyarországon az általános adóztatás kezdetének tekintette. Ma is szívesen használják ezt a fogalmat sok pátosszal, amikor újabb adót vezetnek be, a fekete munka ellen intézkednek vagy éppen egy autópályadíjat vetnek ki. Mekkora jelentésváltozáson ment át azóta ez a szó! Széchenyi azt akarta, hogy az ország gazdagjai is járuljanak hozzá, hogy Magyarországon a közlekedés, a kereskedés és ipar fellendüljön. Ma, másfél évszázaddal később, a nincstelenek vállára rakják ezeket a terheket, és alapvetően nekik kell megfizetniük, hogy kiszolgáltatottságuk még teljesebb legyen.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Deák Antal Andrással együtt: L’Harmattan Kiadó, Budapest 2005

vissza a magyar publikációk oldalához

vissza a bevezető oldalhoz