A FRANKHITEL

I. BEVEZETÉS: A HITEL A TŐKÉS RENDSZER SAJÁTOSSÁGA

Annak ellenére, hogy hitelezés, többnyire uzsora néven korábban is előfordult, teljesen elszigetelt jelenség volt és egyáltalán nem összehasonlítható azzal, amit manapság „hitel” alatt értünk.
A mai hitel mindig jövendő nyereség elvárása és előlegezése. A hitelező azért helyezi ki a pénzét, mert ezzel nyereségre tesz szert. Ezzel mintegy kényszeríti az adóst arra, hogy ő is több bevételre tegyen szert, hogy a felvett összeget és a kamatot visszafizesse. A hitel azért a tőkés rendszer kialakulásában nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy a nyereségvágyat növelje és egyre több embert bírjon rá arra, hogy vállalkozzanak. A fejlett kapitalizmusban a hitel szintén nagyon fontos eszköz a nagy cégek konkurenciájában: annak a cégnek, amelyet a bankok hiteleznek, vagy amelynek részvényeiért mindenütt kapkodnak, azt a fegyvert nyújtja, amellyel legyőzheti a vetélytársait.

Manapság a hitelrendszer világszerte bajban van, egyebek közt azért, mert a létező szocializmus bukása után egyfajta mámor tört ki a tőkések közt – „A mienk a világ!” – és a hitelt majdnem korlátok nélkül, minden fajta hitelalanyra kiterjesztették. Így olyan emberenek – és államoknak – is megnyitották a hitel állítólagos bőségszaruját, akiknél növekvő bevételekről szó sem lehetett. Erről majd később.

1. Vállalkozás és nyereség

Térjünk vissza a nyereségre, amelyből a hitelnek kellene táplálkoznia. Magyarországon 1989 előtt a nyereségnek és a vállalkozásnak egyáltalán nem volt jó híre. A kizsákmányolás, a kapzsiság fogalmainak rossz szaga vette körül őket. És mivel sem alkalom, sem szükség nem volt arra, hogy az emberek sefteljenek, kevesen foglalkoztak vele. Persze akadtak, akik igyekeztek almaszappanra vagy más keresett hiánycikkekre szert tenni és ezzel egy kis pluszpénzt kicsikarni, de ezt a vétel-(újra)eladás közötti árrés utáni hajszát nem szabad vállalkozással összetéveszteni. Pláne akkor nem, amikor ezek a műveletek többnyire más stabil bevételek mellett folytak.
Rendszerváltás után pedig teljesen megváltozott a kép. A tőkés rendszer hirdetői a nyereségvágyat „magánkezdeményezés” címen alapvető emberi vonásnak kezdték kikiáltani, amelyről a gonosz szocializmus – más gaztettek mellett – leszoktatta az embereket. Az eddig magasztalt dolgozó ember kegyvesztetté vált, utólag egyfajta élősködőnek mutatták be, és politikai területen az öntudatos polgár, gazdasági területen a szorgalmas és leleményes vállalkozó váltotta föl.

A vállalkozáshoz pedig nem csak felkészültség, hanem tőke is kell. Lehet, hogy ezt nem helyesen tanították a szocializmusban, lehet hogy igen, de mindenképpen ez a tudás azóta feledésbe merült. Ezért nem árt vázlatban leírni, hogyan működik a vállalkozás: A tőkés megy a piacra, ott bevásárolja a termeléshez szükséges elemeket: a nyersanyagot, az épületeket, a gépeket és a munkaerőt. Aztán dolgoztat, viszi az árut a piacra és ügyel arra, hogy ott vevőre találjon. Ha ez értékesítés sikerül – Marx ezt az áru „salto mortaléjának”, azaz „halálos ugrásának” hívja – akkor új termelési folyamat kezdődhet, esetleg bővült mennyiségben, ha a nyereséget beruházza. A nyereség pedig abból adódik, hogy a munkásból több munkát, azaz értéket hoz ki, mint amennyibe a munkás bér formájában kerül neki.

A piac megléte, ahol a vállalkozó bevásárolhatja a termelés alkotó elemeit, beleértve a munkaerőt is, és ahova viheti az áruját, ismét feltételez néhány egyáltalán nem természetes vagy magától értetődő tényezőt.

2. A piac, az áru meg a pénz

Manapság az egész világ egy óriási piac, ahol nem csak termelőeszközök és munkaerő kaphatók, hanem szolgáltatásoktól rabszolgákon keresztül frissen kivett (eltávolított) szervekig minden, ami csak elképzelhető. Minden áruvá vált. De a halvány panaszokkal szemben, amelyek szerint bizonyos szent vagy előkelő dolgokat tovább ingyen vagy csekély áron lehessen kapni, azt kell kérdezni: miért van egyáltalán áru és piac? Miért van az, hogy az emberek alapvető szükségletei csak akkor elégíthetőek ki, ha a szóban forgó egyén rendelkezik a szükséges pénzzel? A különféle termelők miért kérhetnek és kaphatnak mindenért pénzt? Az államok miért rendezik be és védik mindenütt a tulajdont és büntetik a lopást? Miért hangzik el néha az a követelmény, hogy az oktatás ingyenes legyen, de soha nem az, hogy az élelmiszereket ingyen kellene kiosztogatni?
Közben állandóan – de főleg karácsonykor – értesülünk az éhségről, amely dúl a világon és szedi áldozatait. A kommentátorok hol az éghajlatot, hol a spekulánsokat, hol a korrupciót teszik felelőssé. De senki soha nem nevezi meg a valódi okát: hogy az embereknek venniük kell az élelmiszereket, és ha nincs pénzük, akkor nem vásárolhatják meg a legszükségesebbet sem.

Rendszerváltás előtt a magyarok csodálták a nyugati árubőséget és bosszankodtak azon, hogy milyen nehéz volt bizonyos cikkeket beszerezni – de senki nem gondolt arra, hogy a piacgazdaságban, ha egyszer eljut hozzájuk, az alapvető szükségletek, azaz a lakás, a fűtés vagy az élelmiszer megfizetése gondot okozhat széles néptömegeknek.

II. A HITEL KÜLÖNBÖZŐ FORMÁI

1. A kereskedelmi hitel

A kereskedelmi hitel, régen „váltóhitel” néven, a hitel leginkább elterjedt formája, és manapság is eléggé gyakori jelenség. Általában nem „hitel” alatt tartják számon, hanem „körbetartozás” címen szerepel az emberek tudatában. Az egymással kapcsolatba álló iparosok, cégek, kereskedők hitelezik egymást abban a formában, hogy az árut odaengedik, de kifizetését nem egyidejűleg kérik. Ebben az üzleti kapcsolatban a hitelező érdeke nem az, hogy kamatot szedjen, hanem az, hogy eladja az árut. Az eladás érdekében a pénz beszedését halasztja el. A vevő pedig pillanatnyilag nem fizetőképes, de ipari, kereskedelmi vagy vendéglátói tevékenységéhez kell neki az áru. Majd feldolgozza és eladja, és akkor kielégíti a szállítót. Ez a fajta hitel általában kamatmentes, a pénz fizetőeszközként és nem tőkeként működik. Ha konjunktúra van, az üzletemberek ezt a fajta hitelt problémamentesen nyújtják, ami egyebek közt a pénz forgását is fölgyorsítja. Ha pedig válság áll be, akkor az áruhitel hamar megszűkül, a határidő be nem tartásának nemegyszer bírósági tárgyalás a vége, és minden egyes csőd csődeljárások sorát vonja maga után, mert a gazdasági tevékenykedőket egymástól független eladások lánca köti össze. Így az érintettek arra döbbenek rá, hogy eladási gyakorlatuk hitelezés volt.

2. A vállalkozói hitel. A részvénytársaságok.

A vállalatoktól felvett és nekik nyújtott kölcsönök az a fajta hitel, amelyet a kapitalizmusnak, a tőke forgásának hol kenőeszközét, hol motorját nevezik. Itt mások a hitelalanyok. Nem két, nagyjából azonos érdekű vállalkozó áll egymással szemben, hanem bank és vállalat. Az utóbbi betervezett nyereségére a bankok adják a pénzt, és ha jól ment az üzlet, a kettő osztozkodik a nyereségen: az adós törleszti az adósságot, kifizeti a kamatot és a nyereség maradó részét vagy újra beruházza, vagy tartalékalapként elhelyezi a banknál, vagy saját fogyasztására használja. A lényeg az, hogy egy jól sikerült vállalkozás esetében a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad – mind a két fél nyer.

Más a helyzet, ha valaki hitelből akar egy vállalatot létrehozni. Akkor minden jövendőbeli nyereségét eleve elzálogosítja a banknál, így egész vállalkozását teljesen kiszolgáltatja a hitelezőjének. Akkor maradhat fenn, ha neki sikerül egy új termékkel piacot hódítani, vagy új technológiával extraprofitra(*1) – azaz az átlagos profitot túlhaladó nyereségre – szert tenni. Ha ez nem sikerül, a vállalkozás akkor meghiúsul, amikor a bank a hitel további folytatását megtagadja. Ilyenkor a banknál mínusz keletkezik a mérlegében, amelyet valamikor leír. A másik oldalon marad egy adósságokkal terhelt ex-vállalkozó, aki gyakran élete végéig cipeli magával az adósságot. Ez az utóbbi változat pont akkor nagyon gyakori, ha ez a vállalkozás egy olyan világban és olyan területen kezd tevékenykedni, ahol már jól befutott és saját tőkével rendelkező vállalkozások uralják a piacot.
Ez a probléma országos méreteket öltött rendszerváltás után minden szocialista országban, ahol bevezették a tőkés rendszert, meglévő tőke nélkül. Itt a tőkésítés csak külföldről történhetett és ez a termelésbe való beruházást, a vállalkozást ugyanúgy érintette, mint a hitelt, mert a pénztőke szintén csak külföldről jöhetett.

A sikeres vállalkozások, ha egy bizonyos nagyságot elértek, részvénykibocsátás révén tudnak friss tőkére szert tenni. Egy részvénykibocsátás, ha sikerül, nagyon kényelmes pénzszerzési módot jelent az illető cégnek. Beáramlik a tőke, de nem adósságként, mert utána nem kell kamatot fizetni. Az évente kifizetett osztalék általában jóval az országos kamatláb alatt van, nagyságáról a felügyelőtanács és a közgyűlés dönt, az üzletmenetet tekintetbe véve. A főelőny pedig az, hogy a részvénykibocsátás révén felvett összeget nem kell törleszteni.
A részvénytársaságnál elválik a tulajdon a cégvezetéstől. A vállalkozó, azaz az üzletet lebonyolító egyének vagy menedzserek csak – igaz, nagyon bőségesen – fizetett alkalmazottak, akiket el is lehet bocsátani, ha nem teljesítenek jól. A tulajdonosok azonban néha összeülnek és megvizsgálják, jól dolgoztak-e a menedzserek. A tulajdonváltás pedig a részvénypiacon történik. Ha nem nagy részvénycsomagokról, vagy többségtulajdonról van szó, akkor ez a tulajdonváltás nem is érinti a céget, hanem tőle függetlenül megy végbe.
Csődeljárás esetén pedig a részvényesek csak részvényeiket veszíthetik el, de a cég kinnlévőségeiért magánvagyonukkal nem felelnek.

3. Az államadósság(*2)

A tőkés államok manapság sok olyan költséget vállalnak magukra, amelyeket az adóból és illetékekből befolyó bevételekből nem tudnak fedezni. Ezért szintén a hitelvilág felé fordulnak. Itt ismét megváltozik a hitel és adós közötti viszony. Az államok hitelezői elsősorban bankok, de befektetési alapok, biztosítók, magánemberek is. A hitelezők mind a kamatban érdekeltek és az legutóbb időkig azt a tényt megbecsülték, hogy a fix kamatozás mellett egy megbízható adóssal rendelkeztek, aki rendszeresen fizeti a kamatot és nem mehet csődbe. (Ugyanez a hitelviszony és számítas persze az államok alegységeire, azaz tartományokra és községekre is érvényes.) Az állami vagy községi kötvény így sokáig egy „contradictio in adiecto”, magában ellentmondás volt: biztos beruházás, és így működött és el volt fogadva.
Az államok pedig, hogy az adós helyzetét is megvizsgáljuk, felvették a hitelt abban a hitben, hogy eladósodási képességei végtelenek, mivel egész országukat és ennek gazdaságát fedezékként nyújthatják.
Nézzük meg az államok maguk elé tűzött céljaikat, amelyekre felveszik ezt a sok hitelt. Ezek ugyanis a tőkés rendszer fönntartását és működőképességét célozzák meg.

a) Az állam kiadásai

Ezeket azért most részletesen tárgyalom, mert az állam fizetőképessége körül kialakult vitában sokan illúziókat táplálnak az állam állítólagos „feladatairól”. Az állam pedig, mivel szuverén, feladatokat nem fogad el, hanem legfeljebb kötelességek formájában állampolgáraira rárója.

Az állam első és legfontosabb kiadásai a saját hatalmi szerkezetét illetik: A hadsereg, a rendőrség, a bíróságok, a börtönök, a titkosszolgálat és maga a kormány olyan költségvetési tételek, amelyek mintegy versenyen kívül futnak. Ha egy ország, egy kormány itt kénytelen spórolni, akkor már tényleg csak a csőd vár rá. Ezek a költségek ugyanis maga az állam fennmaradásának a feltételei.

Egy másik fajta kiadások a honi tőke versenyképességére vonatkoznak. Ehhez tartoznak az exporttámogatások ugyanúgy, mint az oktatási rendszer, a környezetvédelem (illetve ennek mellőzése) és mindenféle, vállalatoknak nyújtott támogatások. Itt az állam már sokkal rugalmasan bánik a költségeivel. Miközben például Európa legtöbb országában eddig jónak tartották beruházni az oktatási rendszerbe, USA-ban inkább magánpénzekkel fenntartott elitképzők és a proletariátusnak szánt, inkább a fiatalok tároló helyeinek nevezhető állami iskolák léteznek egymástól elválasztva. Ha a lakosság zöméből úgyis csak segédmunkás vagy bűnöző lesz, minek ez a sok kiképzés?
A fennmaradás szélén tántorgó kis és középvállalkozásoknak hol csordogál némi támogatás, hol nem, a bankokat azonban óriási pénzösszegekkel megmentik, stb.
Ezek a költségek egy ország nemzetközi sikerét tükrözik és egyben előidézik. Ha egy állam ugyanis itt nem tud „beruházni”, akkor rosszul áll a szénája és vállalkozói nem állhatják a versenyt az előnyösebb helyzetben lévő külföldi tőkével.

A harmadik fajta kiadások az úgynevezett szociális kiadások, amelyek tulajdonképpen a szegénység igazgatásával azonosak. A tőke ugyanis olyan éhbéreket fizet, hogy ebből családalapításra, gyereknevelésre, gyógykezelésre és békés öregkorra nem futja. Azonkívül a magántulajdon és az osztálytársadalom egyik velejárója az, hogy sok (és manapság egyre több) a felesleges ember, akinek semmije nincs és akire sem a tőke, sem az állam nem tart igényt. Ennek következtében nem maradna más megélhetési lehetőségük, mint a bűnözés. Mindezekből az okokból az állam berendez gyerek- és szociális segélyt, egészségügyet és nyugdíjpénztárakat.
Ezek a kiadások azok, ahol az emberbarátok felháborodására legszívesebben lefaragnak a kormányok. Az állam saját logikája szerint pedig ezek a leginkább nélkülözhetőek, mert nagyrészt a felesleges lakosságra vonatkoznak.

b) Az állam bevételeit

az adók és illetékek teszik ki. Mivel ezeket nem lehet túlságosan növelni, mert akkor a forrást megsemmisítenék – akár a nyereséget, akár a munkabért, akár a állami alkalmazottak fizetését olyan mértékben megkopasztanák, hogy a vállalkozó tönkremenne, a munkás éhen halna és az állami alkalmazott teljesen korrupttá válna – az állam eladósodik. A saját pénzszükségleteit olyan formában elégíti ki, hogy magánvállalkozások nyerjenek rajta.

4. Értékpapírok

a) Kötvények

A kötvények fix kamatozású értékpapírok, amelyeket a kibocsátó a futamidejük végén törleszt. A kibocsátó tehát egyrészt úgy viselkedik, mint egy közönséges adós: hitelt vesz föl, cserébe adóslevelet ad, kamatot fizet és a végül törleszt. Talán ez utóbbi, a végtörlesztés, nem a leggyakoribb a közönséges hiteleknél, de ott is előfordul.
Másrészt pedig ez a művelet abban tér el a magánhitelektől, hogy ez a fajta adóslevél a tőzsdén jegyez és árfolyamot kap. Így gyakorlatilag az adós mindig a nyilvánosság előtt áll és beosztást kap. Ez a beosztás nem csak a kibocsátó jó hírnevétől függ. A beruházók és értékpapír-kereskedők a kötvény hozamát viszonyítják más értékpapírokhoz és ennek megfelelően lefelé vagy felfelé sorolják. Ha közelebb kerül a futamidőhöz, akkor az árfolyam egyre jobban közeledik a nominálértékéhez, mert a tulajdonosa csak ezt kapja kézhez törlesztéskor.
Ha egy kötvény ára kibocsátáskor mondjuk 100 Euro és 5% kamatot adnak évente, akkor lehet, hogy később a tőkepiaci kamat 6%-ra emelkedik, akkor a befektetők a mi kötvényünkre visszaszámolják és ettől csökken az értéke 83,3 Euróra, mert az 5 Euro ennek 6 százaléka. Ez azt jelenti, hogy ezentúl az ezzel a kamattal kibocsátott kötvények alacsonyabb áron forognak és értékük csökken a befektetők portfóliójában. Azt is jelenti, hogy a kibocsátó állam a kamatot föl kell emelnie, amikor ismét pénzt kér, sőt a 6% fölé, hogy egyáltalán keljenek el. És itt egy olyan esetet megvizsgálunk, ahol a kibocsátó intézménynél még nincs semmi baj, hanem csak a pénzügyi világban fordult elő valami. Ha mind a két esemény egybeesik, akkor már nagy bajok keletkezhetnek.

1) Állampapírok
Meg kell érteni mi történik, amikor az állam kötvényeket bocsát ki. Itt a legfelsőbb hatalom, az az intézmény, amely egy egész országot szervezi, a magántulajdont berendezi és fenntartja, születést és halált rendez, törvényeket és építkezési szabályokat rendel el stb. stb. – ez a földi mindenható az adósleveleit a tőzsdére viszi és pénzt vesz fel magánosoktól, azaz magát ezek ítéletének teszi ki. A bevételeit ettől az ítélettől teszi függővé. Méghozzá ez az ítélet a nyilvánosság előtt történik és végleges abban az értelemben, hogy ellene sehol nem lehet fellebbezni.
A szigorú bírák csak egy kritériumot ismernek: a saját maguk boldogulását. A kötvények vevői többnyire bankok és egyéb szolgáltatók, amelyek klienseinek pénzét értékpapírokban helyezik el, illetve saját pénztárjukat megtölteni, mérlegeiket kiegyensúlyozni akarják. Régen az államok – legalább Európában és Észak-Amerikában – a legbiztonságosabb befektetéseknek számítottak, mert mindenki meg volt győződve arról, hogy ilyen adósok a teljes nemzetgazdaságukkal felelnek a hitel rendszeres törlesztéséért. Ennek az alkotó részeit is taksálják, azaz a tartományokat, a községeket, és végül a magánvállatokat is. Ez utóbbi a nemzeti valutával függ össze. Erről is majd később.

2) Vállalati kötvények
A vállalatok is bocsátanak ki kötvényeket, mert így a tulajdonviszonyok nem változnak meg és nem kell beleszólástól tartani. A vállalati kötvények a többi értékpapírral versenyeznek. Az államkötvények árfolyama egyrészt befolyásolja a vállalatokét annyiban, hogy a kamatszintnek azokhoz kell igazodnia. Másrészt, ha az államuknak baj van az értékpapírpiacon, akkor a vállalati kötvények sem ússzák meg, hiszen közös sorsukat azonos pénznem köti össze.

b) A részvények

közös tulajdonságuk a kötvényekkel, hogy a befektetők nem közömbösek arra nézve, hogy milyen valutában vannak jegyezve a tőzsdén. A nagy multinacionális cégek ezt a kockázatot meg tudják osztani azzal, hogy több tőzsdén, több valutában vannak jelen.
Ha egy részvény nagyon felmegy, mert jó osztalékot fizettek ki, vagy az illető vállalat kecsegtető kilátásokat tár a bámuló közönség elé vagy új találmányt/kocsi-modellt/gyógyszert stb. mutat be, akkor hozama jóval jobban áll, mint a kötvényeké és sok tőke elhagyja ezeket és rohan a részvény felé. Egy vagy több részvény elesése, egy-egy vállalat csődje fordított folyamatot válthat ki, de az egész tőzsdét és helyi értékpapírokat meg is viselheti. Ekkor az ijedős pénztőke összepakol és másutt keresi a szerencséjét, az így pórul járt ország pedig hitelileg kiszárad.

c) A származékok és opciók

ezeken az alapformákon alapulnak, de már piaci feltételeik, az illető tőzsdék vagy tőzsderészek belépési és egyéb szabályaik alapján inkább játéktermekre hasonlítanak. Nem célszerű itt ezekre kitérni, holott egy világbanki tanulmány szerint ezek a mai pénzforgalom legjelentősebb részét teszik ki. De mi egy egyszerűbb szinten tartózkodunk, ha a fogyasztói hitelt akarjuk megvizsgálni.

5. A fogyasztói hitel. Az uzsora

Amikor Marx azt írta, hogy „minden valóságos válság végső alapja a tömegek szegénysége és korlátozott fogyasztása, szemben a tőkés termelés hajtóerejével, amely a termelőerőket úgy fejleszti, mintha az egész társadalom fogyasztási képességének végső határát venné alapul ...” (Tőke, III. kötet, 30. fejezet: pénztőke és valódi tőke I) – akkor biztosan nem gondolt arra, hogy a tőkés rendszer egyszer képes lenne a proletariátus fizetőképességének határait hitelezéssel odáig kifeszíteni, hogy egy olyan pénzügyi válságot tudta kiváltani, amely miatt világszerte az egész hitelrendszer kockán forogjon.

A fogyasztói hitel esetében egy új hitelalany lép fel a nagy pénzszínházban: az az ember, akinek nincsen semmije. Ne ámítsuk meg magunkat: lehet az embernek tévékészüléke, gatyája és jégszekrénye, de alapvetően abból él, hogy másoknak dolgozik, akár egy magáncégnek, akár az államnak. Nem rendelkezik önálló jövedelemmel, hanem fizetésből él. A jövedelme tehát a munkáltatójától függ, ami a nagyságát illeti, de egyáltalán a munkahelyét is illeti: munkáltatója máról holnapra elbocsáthatja, és akkor nincs jövedelme, illetve olyan szociális segélyt kap, amely lényegesen kevesebb, mint az előző fizetése. De abban az esetben is, ha megmarad a munkahelye, a jövedelme ettől általában nem nő.
Ez az ember, aki mások döntéseitől függő és nem növekvő jövedelemmel rendelkezik, belép a bankba és hitelt kér. A bank valószínűleg előbb minden neki rendelkezésre álló eszközt bevetett, hogy ez történjék, de nem itt van a lényeg. A lényeg az, hogy valaki ezzel a hitelfelvétellel szükségszerűen túlterheli magát: Olyan kiadást enged meg magának, amelyre tulajdonképpen nem futja és érte köti le a jövőjét. Amit vesz – házat, lakást, kocsit, tévét – a normális jövedelméből nem tudta finanszírozni abban az értelemben, hogy esetleg néhány év takarékoskodás után odamehetne az eladóhoz és az asztalra rakhatná a pénzt. Jövedelme erre nem elégendő. A kiadást mégis megteszi, a bank hitelez neki és érte kamatot szed. Tehát az amúgy is túl magas kiadás mellett még fizet kamatot is. Nyilvánvalóan, hogy ennek a hitelnek uzsora jellege van – itt egy gyakorlatilag fizetésképtelen ember kap hitelt, mintha stabil és növekvő bevételei lennének. Ezért egy olasz újság azt írta az amerikai „subprime” hitelekről (azokról az ingatlanhitelekről van szó, amelyeket USA-ban adtak a nincsteleneknek, erre még olyan értékpapírokat adtak ki, amelyeknél ezek az ingatlanhitelek fedezetül szerepeltek), hogy: „A szegénység jegyez a tőzsdén.”(*3)

Mindjárt felmerül a kérdés: az állam miért engedélyez ilyen hitelt, amely széles néptömegek megélhetését kockára teszi, holott az uzsorát tulajdonképpen törvény bünteti? (A bankok és a fogyasztók számításairól majd lejjebb.)
Az egyik válasz az, hogy ma egyre több gazdasági tevékenység és a híres „gazdasági növekedés” a fogyasztói hitelen alapul. Egész Európában az elmúlt másfél évtized alatt nagyon csökkentek a reálbérek, a fizetőképesség, de valakinek meg kellett a sok árut vennie, amelyeket a vállalatok dobtak piacra, illetve a szolgáltatásokat igénybe vennie, amelyeket az üzleti világ kínált. Az egyre jobban elszegényedő munkásosztály – amely persze középosztálynak tartja magát – a felvett kölcsönökből mégis megteszi a kötelességét és fölvásárolja a kínált árukat és így legalább a nagy multi cégeknek teszi lehetővé a nyereség bezsebelését. Így a politikusok, a bankok, a cégek, a közgazdászok és a piacgazdaság többi hirdetője teljes torkukból kórusban énekelték a hitel himnuszát és meg voltak győződve arról, hogy az egyre növekvő nyereség perpetuum mobiléjét sikerült megtalálni.

A fogyasztói hitelnek pedig a hatalom szempontjából van egy másik fontos mozzanata is, amelyet nem Magyarországon találtak ki. A 30-as években, a Nagy Depresszió idején a kormányok USA-ban és Nagy-Britanniában már kezdték a bankokat arra serkenteni, (részben garanciaalapok létrehozásával,) hogy könnyebben folyósítsák az ingatlanhiteleket is – akinek már hitellel terhelt háza van, jobban meggondolja a sztrájkot és a lázadást, mint az, akinek nincs mit veszítenie ... A hitelezés tehát egy kormányzási módszer is, betömi az emberek száját, elérhetővé teszi az elérhetetlent, a kis polgár szerény álmait és növeli a bizalmat a rendszer és a hatalom iránt.

Legalább mindaddig, míg össze nem omlik a kártyavár.

III. A DEVIZAHITELEK

1. Árfolyam és kamatláb

Ez a két pénzügyi tényező abban hasonlít egymásra, hogy mind a kettőben tükröződik a nemzetközi pénztőke ítélete egy ország, egy nemzetgazdaság fölött.

a) Az árfolyam

Egyfelől teljes önkény uralkodik az árak területén: vajon egy zsemle, egy liter tej kerül fél vagy egész vagy két euróba vagy száz, kétszáz, négyszáz forintba, a pénznemtől függ, az inflációtól, az időjárástól, stb. És persze attól is, milyen bérvonal van egy országban, mennyit keres az emberek többsége. De mivel a bankók a nemzeti bank préséből kerülnek ki, végül is azt nyomtathatják rájuk, amire kedvük támad. A mai pénz nyomtatott papír, érték nélkül és mennyit ér, ezt nem csak a kibocsátó, hanem mások is eldöntik. De valahogy már tudjuk azt – tapasztalat alapján, – hogy nem jó, ha túl sok nulla van a pénzjegyeken és az árjelző cédulákon. Ilyenkor valami baj van. Éspedig azért van ez, mert a saját pénz a világon nem keresett cikk és nehéz vele boldogulni külföldön, amely drágítja az importot. A kivitelnek kedvezne, de ez feltételezi, hogy legyen mit kivinni és ezen a területen is baj van.
És noha a magyaroknak mindig tetszik az a gondolat, hogy épp őket különös szerencsétlenség sújtja, a forintnak azt a problémáját, hogy sok rajta a nulla, a világon sok más országgal osztja. Azokat a pénzeket azonban, amelyeket mindenütt kérnek – az igazi világpénzek – és amelyeket devizának hívnak, azokat ujjon meg lehet számolni.
Ha egy pénz világpénz, az a vállalkozó (és persze a turista is, de ez is csak ráadás), aki ebből a szerencsés országból származik, mindenütt szabadon bevásárolhat: vehet nyersanyagot saját gyárának, fölvásárolhat cégeket, értékpapírokat, sőt külföldi tőzsdéken is kibocsáthatja a részvényeket és így idegen országok tőkeerejét saját boldogulására fordíthatja. Ezzel pedig ahhoz járul hozzá, hogy ez a pénz, amellyel mindezeket a műveleteket végrehajtja, egyre jobban erősödik. Így ezen ország pénzének a sikerét fokozza, siker így társul sikerrel. És fordítva. Egy gyenge pénznemmel rendelkező ország vállalkozói sokkal rosszabb feltételekkel rendelkeznek a világpiacon. Csak akkor, ha tőkéjük túllép egy bizonyos nagyságon, annyi világpénzre tehetnek szert, hogy a saját országuk pénzére már nem szorulnak, multinacionálissá válnak. Ha pedig egy országnak nincs sok és erős tőkéje, akkor az árfolyamban tükröződik nemzeti gazdaságuk szegényes volta és a nemzeti bank arra kényszerül, hogy a devizakészletét arra használja, hogy a hazai pénzt stabilizálja, a leértékelését fékezze és így a konvertibilitását megmentse.

Mostanában közgazdászok néha dumálnak arról, milyen jó dolog is az, ha egy országnak saját pénze van, ekkor ugyanis képes az árfolyamot befolyásolni, illetve a pénzét leértékelni - növelve vállalatainak versenyképességét. Ez több okból baromság. Először azért, mert egy ország versenyképessége nem az árfolyamtól függ, hanem az egész gazdaság termelési szintjétől, azaz: milyen a kizsákmányolási ráta és a foglalkoztatottság. Ahol alig van ipar, mint Görögországban, és nincs jelentős honi tőke, ott nincsenek is gazdasági szereplők, amelyekre hatással lehet egy árfolyamváltozás nemzetközi vonatkozásban.
Ez másodszor is baromság, mert általában nem a kormányok, a nemzeti bankok döntenek az árfolyamokról, hanem a nemzetközi pénztőke. Még egy olyan erős gazdaság, mint Nagy-Britanniáé, 1992-ben nem tudott védekezni Soros és más pénztőkések spekulációja ellen, amely 15 %-kal lejjebb vitte a brit fontot a német márkával szemben.

Az árfolyamok tehát attól függnek, milyen egy nemzetgazdaság összetett teljesítménye és hogyan vélekedik róla a mindenható pénzvilág.

b) A kamatláb

A kamatlábbal a hitelező taksálja az adóst. Aki egy „jó” adós, aki sok hitelt vesz föl és megbízhatóan törleszti azt, sokkal kedvezőbb kamatot kap, mint egy kétes adós, aki saját szerény szükségleteit csak hitellel tudja kielégíteni. Ennek két oka van. Először, ha valaki sok hitelt vesz föl, akkor alacsonyabb kamatláb mellett mégis sok kamatösszeg folyik be. Másodszor, a kisadósoknál a hitelező a magasabb kamatlábba a nemfizetés kockázatát is beszámolja. Tapasztalat alapján felbecsli, hány ilyen adós válhat fizetésképtelenné: kiszámolja, hány százalék kiesés várható és ebben az arányban emeli az ilyen fajta kölcsönöknél a kamatot. Itt persze bajok keletkeznek mind a két félnek, ha ez az arány előre nem látható okokból jelentősen növekszik.
Ilyen számítások miatt a nagy vállalat mindig kedvezőbb kamatlábat kap, mint a kisvállalkozó, és ez utóbbi még mindig olcsóbban jut hitelhez, mint a magánember, aki nem üzleti, hanem fogyasztói hitelt vesz föl.

Ezek a magánszférában végbemenő számítások más szinten megismétlődnek, ha egy állam vesz föl hitelt. A hitelezők az államokat ugyanúgy besorolják, mint a magánadósokat. Ahol egy gazdaság prosperál és az állam ezért sok adóból származó bevételre is számíthat, ott a bankok bőkezűen folyósítják a hitelt, kedvező kamatláb mellett. Ahol pedig olyan államokról van szó, ahol a főbevétel éppen a tőlük kibocsátott államkölcsönökből áll, ott felszökik a kamatláb, és ezeknek az eladósodása folyamatosan drágul attól is, hogy az előbb felvett hitelekre fizetendő kamat nagyjából fölemészti az új kötvénykibocsátásból befolyt összeget. Így Magyarország például főleg törlesztésre fordítja az újból fölvett kölcsönöket, saját szükségleteire – mint a devizakészlet fenntartására, vagy árfolyamot támogató intézkedésekre – alig futja neki. Egy jó adósként beosztott ország, mint Németország, jelenleg nulla kamattal vehet föl hitelt, könnyen törleszthet és ezenkívül támogathatja saját vállalkozóit vagy bajba jutott bankjait.

Az állam által fizetendő kamat pedig a magánszférában is érvényesül, mert ha az állam nehezen jut hitelhez, az országon belül a hitelezés is megdrágul. Ennek az okai összetettek. A bel- és külföldi pénzvilág minden hitelt kockázatosnak minősít, mert egy meg nem bízható pénznemben történik, amelyet mindig fenyeget a leértékelés veszélye. A leértékelés drágítja az importot és felfelé viszi az árszínvonalat. Az ebből következő inflációt a kamatlábba beszámolják, amely ismét megdrágul, de ezzel serkenti az inflációt is ...
A gazdaságilag gyengébb, „puhapénzű” országok tehát egy ördögi körben vannak, amelyből csak kivételes esetben tudnak kitörni.

c) Svájc, az EU és Magyarország állapota és viszonya az árfolyam és kamatláb tekintetében

       1.) Svájc
sokáig nagyon szegény ország volt. A mezőgazdaság és a kézműipar nem tudták a lakosságot táplálni. Ezért évszázadokon keresztül Svájc „fő kivitele” zsoldosok voltak. (Erre még emlékeztet a Vatikán Svájci Gárdája.) Ebből fejlődött ki a svájci bankrendszer is. A jobb módú polgárok magánvállalkozás formájában fogadtak föl tapasztalt hadvezéreket és szegény parasztfiúkat, fölszerelték és kiképeztették őket és ezt a magánsereget a különféle háborúzó hatalmaknak adták el. Az erre szükséges pénzt zürichi pénztőkések előlegezték. Az üzlet jól ment nekik. Így már a XVIII.-ik században a svájci bankárok Európa szerte komoly konkurenciát jelentettek a zsidó, görög és örmény pénzüzéreknek. Szolgálataikat főleg a katolikus országok kormányai vették szívesen igénybe.
A XX.-ik században Svájc – az egyik kivétellel a 30 éves háború óta fennmaradó – semlegesség alapján kimaradt a két világháborúból. Az ellenséges hatalmak pedig szívesen használták ezt az országot mint biztonságos pénzkikötőt, ahol pénzt lehetett elhelyezni, de még az ellenséggel is burkoltan tárgyalni és seftelni. Ilyen előzményeknek köszönhetően 1945 után mindenféle homályos körülmények között szerzett vagyonok menedékhelye lett, amely a világ legkeményebb valutává avatta a frankot.
Közben a svájci iparosok, a honi hitellel élve, Svájcot jelentős ipari országgá építették ki. Nestlé, Novartis, Roche, fegyvergyártási és egyéb multinacionális vállalatok a nemzetközi tőke legmagasabb kategóriájában játszanak, és szintén latba nyomnak Svájc nemzetközi beosztásában.
Attól, hogy mindenhonnan áramlott a menedéket kereső fekete pénz Svájc felé, nagyon olcsóvá vált a hitel Svájcban és 1 %-ra csökkent a frank kamatlába. Ha úgyis bejön a pénz, nem is kell kedveskedni neki. A svájci vállalkozóknak ez az alacsony kamatláb nagyon használt és ettől erősödtek meg a világon.
A svájci frank sokáig így mintegy konkurencián kívül futott. Svájc ezért abban a rendkívüli helyzetben van, hogy tényleg saját erejéből tudja az árfolyamát meghatározni, mert a honi pénzneme annyira keresett cikk a világon, hogy mindig vevőre talál.

Sokáig pedig erre nem volt szükség, mert a svájci frank ugyan elismert és szolid valuta volt, de a nagytőke játszóterét éppen a nagy világpénzek tették ki: a dollár, a jen, – a márka, a francia frank, és ezeket fölváltva az euró.

Az euró bevezetése Svájcnak és a franknak új feltételeket hozott létre. Svájc egy szigetté vált az EU tengerében. A svájci vállalkozók nehezményezték országuk kimaradását a nagy buliból. Ezenkívül a hidegháború vége után folyamatosan nőtt a nyomás Svájcra, hogy ne nyújtson fedezetet a mindenhonnan menekülő pénznek. Svájc kénytelen volt a banktitkát fölszámolni és az EU adóhivatali nyomozóival együttműködni.

       2.) Az EU
Az EU illetve elődje, az EK (Európai Közösség) gyökerei már viszonylag messzire mennek vissza – a 20-as évekre – és 1945 után azt a célt követték, hogy Európa az USA fölötti történelmi főlényét visszanyerje.
A „páneurópai” eszme osztrák nemesek találmánya, akik egy államszövetséggel akarták azt a történelmi balesetet ellensúlyozni, hogy világhatalom polgáraiból egy kis ország lakóivá váltak. Akkor pedig még nem kellett senkinek ez a közösség, mert az akkori európai hatalmak egymás ellen szervezkedtek.
A II. világháború után azonban, a szocialista tömbbel szemben ez az elképzelt egység hirtelen vonzó lett. Az 1947-ben indított Marshall-terv új perspektívákat nyújtott a háborútól feldúlt európai országoknak, a NATO tovább egyesítette őket a Szovjetunió és csatlósai ellen. Így először 1952-ben a szénbányászat és az acélgyártás területén 6 ország között kötött együttműködés, a Montánunió jött létre. A 60-as években Európai Gazdasági Közösségre nevezte át magát. A 70-es és 80-as években belépett még 6 ország. Ausztria és Finnország csak a rendszerváltás után csatlakozott, mert előbb ez a Szovjetuniótól mind a kettőre kikötött semlegességgel nem fért volna össze.
Az eurót az EU politikusai azért hozták létre, hogy világpénzként működjék és a dollárt mint vezető valutát fossza meg a trónjától. És ez egy ideig jól ment. A piacok fölkarolták az eurót, az árfolyama kedvezően alakult a dollárral szemben, tartalékvalutaként egyre több teret nyert magának és különféle olajt termelő országok már azt fontolgatták, hogy a dollár helyett euróban számolják el a nyersolaj árát. (Nincs kizárva, hogy az USA az iraki háborút egyebek közt azért indította, hogy ennek a folyamatnak gátat vessen, mert Szaddam Husszein állítólag át akart állni az olajár euróban való jegyzésére.)

Korábban, az euró bevezetésekor és utána úgy látszott, hogy tényleg le fogja győzni a dollárt. Egyre több helyen az eurós államkötvények keltek el a piacokon és a tőke nagyon bizalmasan ruházott be az euróval rendelkező országokba – igaz, ahogy ma tudjuk, sok ország esetében inkább az értékpapírokba, nem annyira a termelésbe.
De ami itt a fontos: az euró árfolyama fölment a dollárral szemben, jó időkben 1,50 vagy 1,60 dollárt adtak egy euróért és így a frankkal szemben is, mert a frank, kis ország pénze lévén, akkoriban nem volt annyira kapós. Aki pénzt akart keresni, a német kocsigyártásba, a spanyol ingatlanpiacba vagy a francia fegyveriparba ruházott be. Avagy a mindenütt keringő eurós állampapírokba.
És a kilátás 2003-tól 2007-ig így maradt. Az euró világpénz, a tőke játéktere; a svájci frank mellette csupán egyfajta malacpersely, ahova a nagyvilág felesleges vagyona kerül.

       3.) Magyarország
rendszerváltás előtt, 1982-ben a Valutaalap tagja lett és azóta devizákban kezdett eladósodni. A ma keringő mesék(*4) ellenére, hogy az akkori politikusok hitellel akartak valamilyen nyugati életszínvonalat elérhetővé tenni és így az emberek száját betömni, azok nagyon kemény gazdasági számításokkal fogtak neki Magyarország gazdasági „fejlesztéséhez”. Nekik ugyanis egy nyugati és talán még szocialista egyetemeken népszerű gondolat nagyon tetszett: hogy az ember ugyanis egy homo economicus, egy született üzletember, aki tele van magánkezdeményezéssel és a kormányoknak az a dolguk, hogy ennek a „természetes hajlamnak” teremtsenek teret és lehetőséget. Ha a magyar polgároknak hozzáférhetővé teszik a devizát és megengedik a szabad utazást, akkor, úgy reménykedhettek, mindjárt termelőeszközöket fognak fölvásárolni, behozni, üzembe helyezni és így lassacskán alulról keletkezik valamilyen fajta piacgazdaság. (Hasonló megfontolásokból történt a háztáji bevezetése is.)

Rendszerváltás után az eladósodás tovább nőtt. Ennek különböző okai vannak. Az Antall-kormány egyáltalán nem fogta föl az államadósság káros voltát. (Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Ceauşescu bukását éppen az idézte elő, hogy Románia államadósságát minden áron vissza akarta fizetni. Hitelek felvétele tehát kedvezett a nyugati országoknak, visszafizetésüket pedig főben járó bűnnek tartották számon.) Az MSZP-kormányok pedig a hitelezést mindig fejlesztési segítségként karolták föl, hogy végre beinduljon „a tőkés termelés Magyarországon” siker-sztorija. A fő oka, politika ide vagy oda, azonban a belföldön nem keletkező, külföldről pedig túl gyéren beáramló tőke és Magyarország nem létező természeti kincsei vagy versenyképes ipara voltak. Mivel a volt szocialista országok között dúlt a verseny a külföldi tőke beruházásaiért, Magyarországnak rosszabb kártyai voltak: nem rendelkezett tekintélyes fegyvergyártással, mint Csehország, vagy nagyobb piaccal, mint Lengyelország. Stratégiai okokból, még az Oroszország határainál fekvő Lengyelország illetve a balti országok is több támogatást kaptak, mint Magyarország. Az adósság közben nőtt. A nyugati hatalmak és a magántőke a magyar elvtársak 1989 előtti, a szocialista rendszer és a KGST vakondokszerű aláásása terén tett erőfeszítéseiért – szemben a magyar elvárásokkal – egyáltalán nem bizonyultak hálásnak.

A magyar államadósság ma 69 és 72 milliárd euró között inog. Kb. fele forintban, fele devizában van. Ez azt jelenti, hogy forintban mérve az államadósság nő, ha a forint leértékelődik az euróval vagy a dollárral szemben.

A jegybanki alapkamat az államadósság mivoltát tükrözi. Ha ez utóbbi magas és a nemzetközi megítélése kedvezőtlen, akkor magas az a kamat, amelyet az államnak fizetnie kell, ha kötvényeit el akarja helyezni. Akkor az alapkamat, amelyet a jegybank fizet a magánbankok betétjeiért nem nagyon különbözhet a nemzetközi – és honi! – piacokon fizetett kamatokért. Az alapkamatlábbal pedig elhatározza az belső hiteléletet. Simor András büszkén jelentette ki 2010 őszén, hogy másfél év alatt sikerült a kötvényekre fizetendő kamatot 10%-ról 5,25%-ra csökkenteni. Közben, a januári válságnak köszönhetően rövid időre ismét 9,5%-ra szökkent fel.
A jegybanki elnök és a kormány ellentétje itt tényleg világosan kirajzolódik: hogy a devizahiteleket át lehessen változtatni forinthitelekre úgy, hogy az érintettek vissza is tudják fizetni a forinthitelt, csökkenteni kellene a kamatokat, hiszen éppen a magas forintkamatok voltak a frankhitelek bevezetésének az oka. Ha viszont az államadósságnak magas kamatszintje van, akkor nem lehet a honi alapkamatot lejjebb vinni, mert ez mindjárt gyanút keltene a pénzpiacokon és nem csak az állam hitelét drágítaná meg, hanem az árfolyamra is kedvezőtlenül hatna. És ilyenkor nőne az államadósság, miközben a törlesztése egyre nagyobb nehézségekbe ütközne.

Összegzés
Miközben 2005 elején az euró tündöklött és a dollárral szemben megerősödött, miközben akkor a svájci frank valamilyen Hamupipőke szerepére készült az euró árnyékában, Magyarország éppen belépett az EU-ba. Minden csapból folyt az optimizmus és arról is dumáltak, hogy Magyarországon hamarosan bevezetik az eurót is.
Mára teljesen megváltozott a helyzet az árfolyamok területén.

A pénzügyi válság arra bírta a pénztőkét, hogy újra megnézze és beossza a beruházásait. Magyarország gazdasági helyzetét kedvezőtlennek ítélték meg és ezért fizetésképtelenné vált 2008-ban. A forint meggyengült az euróval szemben.
A következő év végén Görögország helyzete került előtérbe és 2011-ig maga az euró kezdett problémás lenni – ami persze nem segített Magyarország megítélésén, de felfelé vitte a frankot, mint biztos menedéket. Ami a magyar frankhitel felvevőit kétségbeesett helyzetbe hozta, mert két árfolyamváltozás érintettjei lettek.

2. A devizahitelek keletkezése Ausztriában és kivitelük Kelet-Európába

A devizahitelek Ausztriában először Vorarlbergben keletkeztek, a 80-es évek első felében, svájci bankok hitelexportjaként.

„Kb. 1995 óta cégek és magánemberek nagyobb mértékben kezdtek hitelt fölvenni devizában – főleg svájci frankban, az utóbbi időkben jenben is. 1995 vége óta 2002 közepéig a vállalkozásoknak nyújtott új kölcsönök felét, a magánháztartásoknak nyújtott új kölcsönök kétharmadát a devizahitelek tették ki. ... 2002 közepén a vállalkozásoknak kihelyezett kölcsönök 19,4 %-át, a magánháztartások 24,1 %-át tette ki.” (Az Osztrák Nemzeti Bank jelentése 2002-ből)

„2005 elején Ausztriában 49 milliárd euró devizahitel formában volt kihelyezve, ami az összes még törlesztendő kölcsön 19 %-át teszi ki. Ausztria ezzel éllovas az eurózónában, a devizahitel aránya az EU többi országában 5 % alatt van. A magánháztartásokat illetően 2005 első negyedében az arány Salzburg 13 %-a és Vorarlberg 60 %-a között mozgott.
Némi időeltolódással a községek is csatlakoztak. 1998 és 2004 között a községek devizában jegyzett hitelállománya 50 millióról 1,1 milliárdra emelkedett, ami az összes községi kölcsön 8 %-ára rúg.” (A felső-ausztriai Kommunista Párt tanulmánya 2005-ből)

A községek devizahitel állománya 2011 májusában már több mint 2 milliárdra nőtt, majdnem kizárólag svájci frankban, ahogy azt az osztrák pénzfelügyelet gondterhelten megállapította 2011 nyarán.

A bankok Ausztriában ezeket a hiteleket előszeretettel egy úgynevezett „törlesztéshordozó”-val együtt sózták az ügyfelekre. Arról van szó, hogy az ügyfél nyitott két számlát egymás mellett: az egyiknél szerepelt a frankban felvett hitelösszeg, az alacsony svájci kamattal, a másikon az ügyfél befizetett egy schillinges, majd eurós számlára, általában életbiztosítás formájában, magasabb kamattal. A bank persze plusz illetékeket számolt föl két számla kezelésére. Az egész szerkezet azon az ötleten alapult, hogy az ügyfél az egyik számlán „keres” és ezzel még olcsóbbá válik neki a kölcsön. De ennek hátrányai a válsággal kezdtek mutatkozni: A frankhitel felment, így a főösszeg nőtt, a másik számlán pedig csökkent a hozam, mert a pénzpiacokon már nem lehetett az 2007 előtti álomösszegeket keresni. Ha pedig az ügyfél fizetésképtelenné vált és végrehajtásra került sor, nagy hátrányt jelentett az is, hogy ezek a hitelek végtörlesztésűek voltak – ami annyit jelent, hogy a hitellel vásárolt tárgyra semmilyen tulajdonjogot sem szerzett.

Ausztriában még a schilling korszakában nem volt akkora kamatkülönbség, mint Magyarországon. Az euró 2002-as bevezetése után pedig még jobban csökkent a kamatszint. De a bankok kereskedtek ezzel a termékkel és nekik egy évtized alatt bevált. Ezért az osztrák bankok, úgy látszik, az EU 2004-es bővítése után úgy határoztak, hogy ezt a találmányt kiviszik az új tagországokba.

Ott nem mindenütt terjedt olyan mértékben, mint Magyarországon. Sem a csehek, sem a lengyelek, sem a szlovénok nem kapkodtak érte. A különleges vegyület kellett, amely csak Magyarországon volt: A magas és ingadozó kamatszint, a hitelben bízó politikusok, akik a hitelélet élénkítésétől főleg az ingatlanpiac területén vártak fellendülést és egy lakosság, amely magasabb életszínvonalra vágyakozott, azzal a beállítottsággal, hogy ez jár nekik. (Erről is majd később.)
Magyarország után a frankhitel csak Romániában – amely később csatlakozott az EU-hoz –, Szerbiában és Horvátországban – amelyek nem EU-tagok – okozott és okoz nagyobb problémákat. A probléma nagyságban pedig messzire elmarad Magyarország mögött: Románia később, 2007-ben csatlakozott az EU-hoz. Azokban az országokban pedig, amelyek nem az EU tagjai, a bankok óvatosabban viszonyultak az effajta hitelezéshez.

3. A bankok számításai

A bankok és egyéb hitelező egységek, mint autókereskedők és ingatlanközvetítők szerepe külön figyelmet érdemel már azért is, mert kölcsönfelvételkor mindenki úgy tekintett rájuk, mint egy jótékony Mikulásra, manapság pedig mindenki szidja őket, mint rablókat, kifosztókat, a derék nép ellenségeit. De a bankok/hitelezők nem változtak, csupán a körülmények. A bankok számításai egyszerűen nem jöttek be.

Egy banknak az a dolga, hogy minél több betétet vagy folyószámlát gyűjtsön össze és ezek alapján helyez ki hiteleket. A betétjei, azaz tartozásai a rendelkezésére álló hitelkeret alapját képzik. Ezekkel nem igazán keres, legföljebb illetékekkel, de az igazi üzletéhez, a hitelezéshez szükségesek. Mert a hitelezés az igazi üzlet, akkor folyik be nyereség, kamat formájában.
A betétállománnyal Magyarországon sokáig baj volt, mert az itteni szerény fizetések és tüdőbajos kisvállalkozások miatt nem jött létre igazán vastag betétpárna és mindig a külföldön lévő betétekre, mint a bank össztőkéjére kellett valamilyen módon támaszkodni, ami a bankok kockázatát növelte és mozgásképességüket csökkentette, hiszen a nyugaton lévő devizabetétek és az erre kihelyezett forinthitelek árfolyama között keletkező kockázat a banké volt, nem az ügyfeléé. Emiatt a bankok hitelkeretüket nem nagyon tudták növelni.

Amikor Magyarországon engedélyezték a devizahitelek folyósítását úgy, hogy az árfolyam kockázatát az ügyfélre szabad hárítani, mindenki örült, sőt ujjongott. A bankok azt a lehetőséget látták, hogy majdnem korlátok nélkül tudnak hitelt folyósítani és így az üzletük nagyon fog bővülni. Ami meg is történt. 2006-ban Ausztriában a Raiffeisen és az Erste Bank vezetői állandóan szerepeltek a médiákban, mint sikeres üzletemberek, akik minden osztrák vállalkozó mintája lehetnek, sőt legyenek. Frissen mázolt hintalovakhoz hasonlóan mosolyogtak a kamerákba és elégedetten és öntelten adtak interjúkat.
Úgy, mint akkor mindenki, abban bíztak, hogy a növekedés örökkévaló, Magyarország EU-csatlakozása fellendülést fog hozni előbb-utóbb és ők az egyre bővülő és virágzó üzletben részt vehetnek.

Mostanában, a mai nyomor láttán sokan elfeledkeznek az akkori hangulatról, amely talán Magyarországon kissé erőltetett volt, de mégis vonzó. Aki kételkedett az aranyásó hangulatban, mindjárt gúny célja lett, mint állandó pesszimista – legyen ez egy eléggé nevezetes közgazdász, mint Nouriel Roubini, vagy valakinek a nagynénje, aki az mondta, ilyent hallott már és rosszul végződött akkor is.
Teljesen helytelen a ma elterjedt nézet, hogy a bankok szándékosan tőrbe csalták volna az ügyfeleket, hogy még jobban rajtuk gazdagodjanak, például ingatlanok lefoglalásával. A bankok pénzkereskedők, nem ingatlankereskedők. Elértéktelenített ingatlanok felhalmozása és nem teljesítő hitelek minden bank rémálma, mivel kockára teszi a fennmaradását.
Ausztriában szívesen mutatnak egy 2007-ből származó Raiffeisen-hirdetést, mint a felelőtlen hitelnyújtás példaképét. De ebből a hirdetésből az is kiderül, mennyire számítottak az ingatlanok felértékelésére – ugyanúgy, mint USA-ban, amikor a „subprime” hiteleket folyósították.
Hasonló volt a helyzet a autókereskedőknél és az ingatlanközvetítőknél is, mert ők is hittek a gazdaság stabilitásában. Egy bizonyos fajta bambaság ugyanis a tőkés rendszer velejárója: a piacgazdaságot a legjobb rendszernek tekintik, amely előbb-utóbb minden problémát meg fog oldani. A válságok és háborúk pedig nem e rendszer szerves része, hanem „kitörnek”: valamilyen természeti katasztrófaként ránehezednek a társadalomra és akkor kell őket valahogy kezelni és áthidalni, persze a piacgazdaság segítségével.

4. A hitelfelvevők önámítása

Eddig a hitel, az árfolyam és a kamatláb jellegéről kifejtett tényeket a hitelfelvevők természetesen nem tudhatták és nem érthetik meg. Ehhez az egész pénzrendszer alapos tanulmányozása szükséges, amire a legtöbb embernek ideje sincs. De ők nem is azok az ártatlan áldozatok, amilyeneknek most szívesen festik magukat. Mert senki sem kényszerítette őket arra, hogy a bankba menjenek és kölcsönt vegyenek föl. Ezt önszántukból csinálták és valamilyen elvárásaik, számításaik megvoltak hozzá.

A rendszerváltást Magyarországon maga a nomenklatúra néhány, a fügefalevél szerepét betöltő, ellenzéki együttműködésével hajtotta végre. Nem tartozik ide, miért cselekedtek így. Mindenképpen a ma keringő mesék ellenére nem a széles néptömegek voltak azok, akik követelték volna a piacgazdaság bevezetését. De ezeknek a politikusoknak ezt a drasztikus fordulatot kellett valahogy „eladni”. A nagy demokratikus szabadság mellett, amely a széles tömegeket amúgysem nagyon foglalkoztatta, a rendszerváltás hirdetői kilátásba helyezték a „felzárkózást”, a „nyugati” fogyasztási szint behozatalát. Ebben a „nyugati” szóban már rendszerváltáskor volt némi hazugság, mert nem észak-angliai lerobbant egykori iparvárosokat, vagy nápolyi szegénynegyedeket tartották szem előtt, hanem inkább az utazási irodák hirdetési prospektusait. Az a szöveg ment, hogy itt majd lesz fellendülés és magával hozza az anyagi jólétet.
Előbb azonban összeomlott a régi gazdasági rendszer, az emberek tömegesen kerültek az utcára, kilátástalan helyzet keletkezett. Akkor a piacgazdaság trombitásai azt mondták, hogy most átmeneti nehézségek vannak, amelyeken közös erőfeszítésekkel át kell vergődni. Utána jöttek bokroscsomagok és erkölcsi felhívások, hogy nem szabad többet fogyasztani, mint amit termelünk, a negatív fizetési mérlegre és a magas államadósságra utalva. Aztán mindent be kellett vetni a csatába, hogy csatlakozhassunk az EU-hoz, és akkor majd kitör a jólét.
Magyarország belépett az EU-ba és az elvárt jólétnek se híre, se hamva nem volt. De beköszöntött a hitel és az emberek végül is látták a lehetőséget arra, hogy „nyugati” módon fogyaszthassanak. Mert a fogyasztói hitel maga is egy jó „nyugati” szokásnak számított. Sokan teljesen normálisnak tekintették azt, hogy valaki hitelre vásárol lakást, és csak azt kifogásolták, hogy itthon nincs rá mód. Hogy egy felvett hitelt kell törleszteni, kamatot fizetni, és vajon miből? – erre sokan nem szenteltek egyetlen gondolatot sem. Legyen csak a hitel és aztán a ház, a lakás, a kocsi, ezt majd valahogy rendezzük! – így gondolkodtak tömegesen.
Azzal pláne senki sem számított, hogy az új kormány tömeges elbocsátásokat és fizetéscsökkentéseket fog végrehajtani a közalkalmazottaknál és a nyugdíjakat és segélyeket is rövidítheti. Azt is meg kell hagyni a pórul járt adósoknak, hogy ez Európa szerte csak a gazdasági világválság elmélyülése óta terjedt el: korábban egy közalkalmazotti munkahely mindenütt biztosnak számított. A nyugdíjakat sokáig esetleg nem növelték az inflációval, de nem is csökkentették. Eddig ezekben, mint egy szerződésen alapuló viszonyban az állam és a társadalom között, bizonyos mértékben lehetett bízni. Sőt, az állampolgárok bizalma a demokratikus hatalom, a kormány iránt bírta őket arra, hogy a magánszférában bármilyen szerződéses viszonyba bocsátkozzanak. Ez a társadalmi bizalom mára fölbomlott, nem csak Magyarországon, és a nagy megszorításokon kívül tovább bénítja a gazdasági viszonyokat.
Ezek a fejlemények meg a magánszférában végbemenő elbocsátások és az abból keletkező fizetésképtelenség kedvezőtlen változtatásokat okoztak az adósok jövedelmi viszonyainál. Ehhez társult az árfolyamok fejlődése és beállt a mostani helyzet, hogy másfél millió embert (vagy akár többet is) hajlékuk elvesztése fenyeget, vagy máris beállt.

5. A kelepcébe szorult magyar kormány

helyzetét is meg kell világítani.
Akármilyen ellenszenves valakinek az Orbán-kormány, nem szabad őket túlságosan hibáztatni a most Magyarországon keletkezett hitelválságért.

Igaz, a Fidesz képviselői sem tiltakoztak annak idején a devizahitelek bevezetése ellen, ők sem ellenezték Magyarország EU-csatlakozását sem. Mert ők is a tőkés rendszer hívei, csak ennek következményeit nem akarják elismerni. Ez a Fidesz különös kettőssége, hogy hol a belső ellenségre, az elődei „rossz kormányzására”, hol a külföld „gyarmatosító” politikára hárítják a felelősséget, hogy a szent piacgazdaságot védjék meg.

De ha az ideológiai csatateret elhagyjuk, és a beállt helyzetet megnézzük, akkor a kormánynak nagyon kevés mozgástere marad meg.

– A megakadt devizahiteleket nem lehet visszafordítani, megsemmisíteni, mert az emberek lakják a lakásokat, használták az autókat stb., a bankok pedig fölvették aktívákként a mérlegeikbe.

– A régen folyósított kamattámogatás nem lenne megoldás már azért sem, mert az árfolyamváltozások miatt a főösszeg nőtt, és ezért a törlesztendő résszel van a baj, nem a kamattal.

– A forintra való átváltoztatás azért nem jelenthet megoldást, mert ezzel az adósok véglegesen elismerik a lényegesen nőtt hitelösszeget, amelyet törleszteniük kell, miközben az ingatlanok értéke csökkent.

– De még akkor is, ha az adósok forintra váltják át és egyidejűleg meghosszabbítják a kölcsön futamidejét és csökkentik a havi részleteket, megmarad a magas kamat (a magyar alapkamat jelenleg 7%-nál tart), amely eredetileg már meghiúsította a forintban folyósított hiteleket. A kormány manapság pedig nincs abban a helyzetben, hogy ismét kamattámogatást nyújtson, mert ez túlságosan terhelné a költségvetést.

– Az alapkamat csökkentése ellenkezne Magyarország nemzetközi hitelminősítésével. Nem lehet az alapkamatot csökkenteni, ha a magyar államnak más kamatot kell fizetni a nemzetközi piacokon – ez azonnal jelt adna a pénztőkének, hogy itt valami nem stimmel és az államadósságot is, az árfolyamot is negatívan befolyásolná. (Ez a kérdés valószínűleg az egyik oka, amiért szembekerült a kormány és a jegybank.)

– A magyar kormány törvényileg elrendelt árfolyamrögzítése a hitelek átváltoztatására csak korlátozottan segíthetett a helyzeten, a fent felsorolt okokból. Az elgondolás az volt, hogy ha már forintban vannak ezek a kölcsönök, akkor könnyebben lehet a bajokon segíteni, de ez valószínűleg az alapkamat kezelhetőségéről táplált ábrándokon alapult.

– Az állandó moratóriumok nem végleges megoldás, de egyelőre sem a kormány, sem a bankok nem tudnak mást kitalálni. Mindkettő abban reménykedik, hogy majd enyhül a nemzetközi válság, jobbra fordul majd a helyzet, felerősödik a forint stb. Ez pedig ismét önámítás. A válság szerves és csak erősödhet.

Nem helyesek a magyar Fidesz-ellenes bírálók és az EU irányából elhangzott bírálatok abban az értelemben, mintha éppen a magyar kormány intézkedései váltották volna ki az itteni válságot, hiszen a már 2008-ban beállott helyzet ezeket cáfolja. A Valutaalappal folytatott tárgyalások mutatják, hogy Magyarország problémáinak nemzetközi vonatkozását kell megtekinteni. Mert, ugye, ez már mindenkihez eljutott, hogy nem csak Magyarországon keletkeztek a bajok a hitelekkel.

Végkövetkeztetés: Az elvont gazdagság diadala a valódi gazdagság fölött

A mai válságot helyesen és egyben helytelenül a „hitelválság” szóval illetik. Igaz, hogy elsősorban a pénztőke válságáról van szó. Hogy ez mit jelent azonban csak akkor érthető, ha a tőkés rendszer általános értékesítési kényszerét helyesen fogjuk föl.
Vissza nem fizethető hitelekről van szó. Mindenütt – tehát USA-ban is, Európában is – akár az államkötvényeknél, akár a magánkölcsönöknél keletkezett a baj. Éspedig azért ezeknél van baj, mert a hitelrendszer korlátok nélkül olyan hitelalanyoknak nyújtott kölcsönt, amelyek nem rendelkeznek korlátlan, azaz magától növekedő jövedelemmel. Ezzel a hitelezéssel pedig olyan fizetőképességet teremtettek, amely lehetővé tette a valódi termelés kibővítését, mert csak így jött létre az a kereslet, amely meg tudta az előállított, értékesítésre váró termékeket vásárolni. A kereslet ugyanis csak annyiban számít, amennyiben fizetőképes. Ezekkel a hitelekkel tehát sok meggazdagodási igény keletkezett, amely kielégítésre vár, a fizetésképtelen adósokkal szemben. Ez az igény a nyereségre pedig sokkal többet számít minden más konkrét szükségletnél.

Most nagyon megfigyelhető az, hogy ezek a bajba került kölcsönök mintha szentek lennének a törlesztés szempontjából. Mindenképpen érvényben kell tartani ezeket, még akkor is, ha a visszafizetésük lehetetlen. Még ekkor sem bújhat ki az adós a tőle felvett kölcsön alól. Shylock beköszönt: inkább az élő ember húsát követeli, minthogy lemondana kinnlevőségeiről. Mert ezekkel a hitelekkel áll vagy bukik az egész nemzetközi pénzrendszer és ezzel minden érték mértéke. Nem csak egyes tőkék bukhatnak bele vagy akár nagy bankok is, mint a tőkés rendszer minden válságánál, hanem az egésznek az alapja, az az anyag, amely mindenkinek kell és amely egész országok, földrészek sorsáról dönt. Ezért a politikusok mindent bevetnek, hogy a mai mindenhatót, a pénzt és a hitelrendszert megmentsék: az elvont, pénzben mérhető gazdagság oltárán minden konkrét gazdagságot készségesen föláldoznak. Így bezárnak a gyárak, utcára kerülnek az emberek; az árukat inkább megsemmisítik, minthogy odaadják a rászorulóknak. Üresen állnak a házak, a lakások, miután kilakoltatják a fizetésképtelen lakókat, vagy mielőtt vevőre találtak volna. Inkább váljanak rommá, mielőtt megengednék a hajléktalanok beköltözését. USA-ban, a „tiszta Amerikában” az elmúlt 4 év alatt több millió ember így került az utcára. Gyerekestül, sátorokban, kiselejtezett vasúti szerelvényekben, lakókocsikban húzzák meg magukat, egyházi segélyeken táplálkoznak. Görögországban, ebben az egykori turistaparadicsomban megfáznak, éheznek, az emberek gyerekeit az őket befogadó intézményeknek odaadják, mielőtt éhen halnának, mert már nem tudják őket etetni.

És mindez csak a kezdet.

Itt vagyunk a legkorszerűbb technológiával: mindent elő tudnánk állítani, rendelkezésünkre áll a nemzedékek és évszázadok fölhalmozott tudása, de nem tudunk vele élni, mert az emberi szükségletek kielégítése pénz nélkül nem számít semmit. A lényeges az, hogy a folyószámlákon szereplő pénzösszegek maradjanak érvényben, hogy az EKB vagy a nemzeti bankok kibocsátotta nyomtatott cédulák ne veszítsenek értékükből és tovább irányítsák az emberek és országok sorsát.

Az emberiség ismét válaszút elé került: vagy ezt a rendszert számolja föl gyökerestül, és új alapokra helyezi az emberi társadalom boldogulását, pénz és tőke nélkül és együttműködésre szakosodik; avagy újra a nyomor és az elnyomás változatát választja. Más népek ellen, vagy kisebbségek ellen fordulnak, hogy őket hibáztassák saját nyomorukért. Talán a néhány éve még a kultúra bölcsőjeként ünnepelt Európai Unió úgy fog végződni, mint Jugoszlávia, véres belharcokkal, avagy koncentrációs táborokkal, ahova a szerencsétlen lázadók kerülnek, akik nem hajlandók ellenállás nélkül beletörődni nyomorukba és pusztulásukba.

Mert ez a tőkés rendszer csak azért áll fenn, mert az emberek hisznek bele, mert meg vannak győződve arról, hogy csak így lehet gazdálkodni és termelni, csak így jön létre az a konkrét gazdagság, amelyet most teszünk tönkre: a kenyér, a ruha, a hajlék, és az összes többi termék, amelyet megszokott a mai ember. Hát, ha nem tudunk ettől a meggyőződéstől megválni, ekkor ebbe a vak hitbe is bele fogunk dögleni.

_______________________________________________________