A II. Spanyol Köztársaság és a polgárháború kiemelkedő személyiségei

José Antonio Aguirre

Manuel Azaña

Santiago CarrilloxXXXXXX

Lluis CompanysxXXXXXX

Buenaventura Durruti

Dolores Ibárruri

Francisco Largo Caballero

Enrique Lister

Federica Montseny

Juan Negrín

Andrés Nin

Joan Peiró

Indalecio Prieto

 

Az elnök: Manuel Azaña

Manuel Azaña y Diaz 1880-ban Alcalá de Henaresban jómódú családban születik. A madridi egyetemen jogot végez, és hamar bekapcsolódik a politikai életbe: újságcikkekben, közvitákban, előadásokban nyilatkozik. Az általános választójog, a szabad kereskedelem és a szakszervezetek engedélyezése mellett foglal állást. A liberális eszmék fő hirdetője Spanyolországban. Emellett számos irodalmi mű szerzője, és Unamuno és Ortega y Gasset filozófusok személyes barátja.

A II. Köztársaság kihirdetője és első kormányfője 1931-től 1933-ig. Katonai körökben különösen gyűlöltté teszi, hogy egy olyan hadseregi reformot visz keresztül, amely a katonai kiadásokat és a katonatisztek létszámát lényegesen csökkenti. Az 1933. januárjában az andalúz Casas Viejas nevű faluban végbement lázadás*1 kegyetlen megtorlása azonban szintén Azaña lelkén szárad és nagy csalódást okozott a köztársaságpártiak soraiban.

1936-tól a polgárháború végéig a Köztársaság elnöke. 1939. februárjában gyalog menekül a határon át Franciaországba. 1939. decemberében Spanyolországban emelnek vádat ellene, mint politikai felelős: a hadsereg, a haza és a vallás ellensége, szabad kőműves, szexuális perverz, és marxista. 1840. novemberében meghal a dél-franciaországi Montaubanban, a mexikói nagykövet védelme alatt, miközben a Gestapo körülzárja a telket. Ott Mexikó zászlaja alatt temetik el.

 

A katalán politikus: Lluis Companys

Lluis Companys i Jover 1882-ben egy kis katalán faluban, El Tarrosban parasztcsaládban születik. Barcelonában jogot végez, és hamar bekapcsolódik a katalán egyházellenes köztársasági mozgalomba. A szakszervezetekkel is rokonszenvez. A hatóságok többször letartóztatják, és ez még közelebb hozza a CNT embereihez, akik közül sok embert is ügyvédként képvisel a bíróságon.

1931-ben ő az, aki a barcelonai városháza erkélyéről kihirdeti a köztársaságot. Azóta fáradozik Katalónia önkormányzati szabályzatának elfogadásán, amelyre 1932-ben kerül sor a spanyol parlamentben. 1934. októberében – a „fekete két év“ alatt – a katalán vezetés az önkormányzati jogok megnyirbálása ellen föllázad, és külön „katalán államot a spanyol államszövetségen belül“ kiált ki. Erre a központi kormány Katalóniába küldi a hadsereget. Companyst és másokat letartóztatják, majd Madridba viszik és ott 1835. júniusában 30 év börtönbüntetésre ítélik. A népfront 1936-os győzelme kiszabadítja a börtönből és visszatér a katalán politikába. Katalóniában a júliusi államcsíny heves harcokat vált ki és sok gyár átvételét az anarchista CNT embereitől. Companysnak sikerül a CNT-vel együttműködés céljából egyeztetni, így a katalán igazgatás és az anarchisták egy ideig egymás mellett szervezkednek. Idővel a szovjet képviselet és titkosszolgálat, valamint a kommunista párttagok nyomása mind a kettőt kiszorítja a hatalom gyakorlásából.

Barcelona elestét követően Franciaországba menekül, ott tovább fáradozik azon, hogy Katalónia ügyét képviselje. 1940. augusztusában a Gestapo letartóztatja és kiszolgáltatja Spanyolországnak. Kínzások után katonai bíróság ítéli halálra. 1940. október 15.-én a Montjuic kastélyban, Barcelona börtönében agyonlövik.

 

A baszk politikus: José Antonio Aguirre

José Antonio Aguirre y Lecube 1904-ben Bilbaóban vállalkozók családjában születik. A bilbaoi jezsuita Deusto egyetemen jogot végez. Már egyetemi éveiben belép az 1895-ben alapított Baszk Nemzeti Pártba (PNV), melynek jeligéje, alapítója szerint, így szól: „Mindent Baszkföldért, és Baszkföldet Istenért!“
A PNV politikusai a köztársaság beállta után négy tartományért dolgoznak ki önkormányzati szabályzatot, amelyben gyakorlatilag nem tesznek különbséget egyházi és polgári igazgatás között. Ezért a spanyol parlament nem fogadja el. Egy módosított, inkább polgári szellemű szabályzatot azonban Navarra tartomány visszautasítja, és a „fekete két éves“ parlament szintén nem fogadja el. Az önkormányzati szabályzat kérdése 1936-ban a köztársaság oldalára sodorja a katolikus és konzervatív baszk politikusokat. Az szabályzat 1936. őszén lép hatályba, és Aguirre lesz Baszkföld első „lehendakarija“ (kormányfője, szó szerint: első titkára). Akkor már dúlt a polgárháború, Navarra, Álava és Guipuzcoa tartományok már a nemzeti tábor kezében voltak, és hátra volt Gernika 1837. áprilisi bombázása és Bilbao júniusi bevétele.

Aguirre először Santander felé menekül, később Katalónia felé, majd onnan Franciaországba. Párizsban alakít baszk kormányt. A német megszállás után fél Európán keresztül menekül a Gestapo elől és végül Svédországból eljut Dél-Amerikába. 1946-ban visszatér Párizsba, ismét baszk kormányt alakít, és baszk világszövetséget hoz létre. Franco rendszerének elfogadása a győztes hatalmak részéről azonban megrendíti Aguirre helyzetét. Az 1947-es és 1951-es baszkföldi sztrájkok után a francia kormány lefoglalja a baszk kormány irodáját Párizsban és odaadja a spanyol kormánynak, valamint megtiltja a Radio Euskadi nevű baszk adó sugárzását. Az USA titkosszolgálatai szintén elfordulnak Aguirrétől. 1960-ban meghal a franciaországi baszk Saint-Jean-de-Luzban.

 

A szocialisták

Francisco Largo Caballero

Francisco Largo Caballero 1869-ben Madridban szegény családban születik és már fiatalon gipszöntőként keresi a kenyerét. 1894-ben belép az 1879 óta létező és akkor még jelentéktelen Spanyolországi Szocialista Munkáspártba (PSOE), és ennek szakszervezetébe (UGT) . Hamar emelkedik a párton belül. A marokkói háború ellen tiltakozik. Az 1917-es nagy sztrájk egyik főszervezője. Akkor közeledett az 1910-ben alapított anarchista szakszervezethez, a CNT-hez. Az 1823-ban Primo de Rivera vezette államcsíny után azonban az UGT a diktatúrával való együttműködés mellett dönt, miközben a CNT a diktatúra ellen veszi fel a harcot.

A köztársaság bevezetése után munkaügyi miniszter. Miután a konzervatívok választási győzelme 1933-ban eltávolítja a kormányból, a parlamenti demokráciába vetett bizalma megrendül. Aktívan vesz részt a 1934. októberi sztrájkok előkészületeiben, ezért a lázadás leverése után bíróság elé állítják és szabadságvesztésre ítélik, de később kiengedik. Egyre jobban fontolgatja az összes munkásszervezet összefogását, a polgári pártokat mellőzve, ami szembesíti párttársai többségével, mindenekelőtt Prietóval.
Az 1936-os államcsíny után Azaña hamar kinevezi kormányfőnek és egyben hadügyi miniszternek. Largo Caballero igyekszik a kommunistákkal, az anarchistákkal és a POUM embereivel együttműködni, és fegyvervásárlásokat vesz fontolóra. Ezzel az egyre erősödő befolyásra szert tevő szovjet tanácsadók nemtetszésével ütközik. Amikor Largo Caballero 1937. tavaszán a POUM megtiltását megtagadja, Azaña lemondásra kényszeríti. Teljesen kiszorul a politikából, elsősorban saját párttársainak köszönhetően. Utóda Negrín lesz.

1939-ben Franciaországba menekül. 1940-ben a német megszállók letartóztatják Párizsban és a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolják, ahonnan 1945-ben a szovjet csapatok kiszabadítják. A következő évben Párizsban meghal.

1978-ban a PSOE vezetése nagy csinnadrattával áthelyezi a földi maradványait Párizsból Madridba és felvonulások közepette ünnepélyesen újra eltemeti.

 

Indalecio Prieto

Indalecio Prieto Tuero 1883-ban Oviedóban szegény családban születik. Gyerekkora óta különféle munkát vállal. 1899-ben Bilbaóban belép egy szocialista helyi szervezetbe. Újságoknál kezd dolgozni, először gyorsíróként, később cikkek szerzőjeként, végül szerkesztőként.
Amikor a barcelonai „tragikus hét“ következményeként a spanyol liberálisok és a szocialisták szövetséget kötnek 1909-ben, Prieto aktívan munkálkodik érte és e szövetség vizcayai küldöttjeként be is vonul a parlamentbe. Akkor már megmutatkozik, hogy a politikai intrikákhoz és a párton belüli harcokhoz ért: ellenségeit kizárja a szocialista pártból. Mivel részt vesz az 1917-es sztrájk szervezésében, annak leverése után néhány hónapra Franciaországban bujdosik. Visszatérése után ismét parlamenti képviselő és újságíró, aki élesen bírálja a marokkói hadviselést, különösen a spanyol sereg annuali veresége után. A PSOE együttműködését Primo de Riverával ellenzi, szembe kerül Largo Caballeróval. 1930-ban a pártvezetéstől függetlenül, magánszemélyként aláírja a san sebastiáni egyezményt, amelyben több monarchiaellenes párt tervezi a monarchia megszüntetését és a köztársaság bevezetését. A köztársaság létrehozása után eleinte gazdaságügyi miniszterré, majd országos építkezésügyi miniszterré nevezik ki. A konzervatívok 1933-as választási győzelme után Prieto is bekapcsolódik a 1934-es általános sztrájk előkészületeibe, de már ennek kitörése előtt Párizsba menekül. A polgárháború kezdete után visszatér és a Largo Caballero vezette kormányban vállalja a tengerészet és légierők miniszterének tárcáját. Később, már Negrín alatt, honvédelmi miniszter lesz 1938-ig. Ezután teljesen kiszorul a politikából és nagykövet lesz Mexikóban, ahol a polgárháború végén is tartózkodik.

Mexikóban kezd küzdeni a PSOE pártvezetéséért, főleg Negrín ellen, akit korrupcióval vádol. Spanyol köztársasági kormányt alakít. A spanyol királlyal igyekszik szövetséget kötni a Franco-kormány ellen, de sikertelenül.

Prieto jó példája egy minden hájjal megkent, sok irányba szövetségeseket kereső politikusnak, aki változó koalíciókkal próbál mindenképpen a hatalomra jutni és ott maradni. Ebben az ellentmondásos II. Spanyol Köztársaság terméke és egyben képviselője is. A világpolitikai fejlemények azonban nem kedveztek effajta politikai kaméleonnak: 1950 után már senkinek sem kellett. 1962-ben meghal Mexikó városában.

 

Juan Negrín

Juan Negrín López 1892-ben Las Palmasban vállalkozó és mélyen vallásos családban születik. Német egyetemeken orvostudományt és vegytant tanul, majd 1912-ben doktorál Lipcsében, ahol a következő években fiziológiai kérdésekről kutat. 1915-ben visszatér Spanyolországba és kezd együttműködni Santiago Ramón y Cajallal, a híres spanyol idegorvossal és Nóbel-díjassal. A fiziológiai kutatás felvirágzása Spanyolországban Negrín nevéhez fűződik.
1929-ben bekapcsolódik a politikába és Prieto befolyásának következményeként belép a Szocialista Pártba. A köztársaság kihirdetése után Las Palmas szocialista képviselője a parlamentben. Mivel az 1934-es októberi sztrájk és forradalom következményeként Largo Caballero börtönben van, Prieto pedig külföldön, Negrínre bízzák a párt és a parlamenti frakció vezetését. A polgárháború kezdete után Largo Caballero kormányában gazdaságügyi miniszter lesz, és akkor Largóval és Prietóval együtt szervezi a Spanyol Nemezeti Bank aranykincsének kétharmadának szállítását először a cartagenai kikötőbe, majd onnan a Szovjetunióba, fizetésül a szovjet katonai támogatásért. 480 tonna aranyról van szó. Ez a művelet, amely a „moszkvai arany“ néven ismert, nagyon növelte Negrín hírnevét a szovjet körökben, és kiszemelik őt kormányfőnek, amikor Largo Caballerótól szabadulni akarnak. 1937. májusában Azaña szovjet nyomásra Negrínt nevezi ki kormányfőnek. A POUM és a CNT tagjainak akkor igazán felszabadult üldözése fölött szemet huny, és egy 13 pontos ajánlattal keres egyezményt a nemzeti táborral, amelyet azonban Franco visszautasít. A szakszervezetek teljes lefegyverzését és a Nemzetközi Brigádok kivonulását szorgalmazza, mivel ettől vár egy esetleges egyeztetést Francóval, vagy külföldi támogatást Angliából és Franciaországból – mindhiába. Saját belpolitikájával és a szovjet titkosszolgálat tevékenységével teljesen tönkreteszi a köztársaság védőerejét, mire a köztársasági sereg minden fronton vereséget szenved. Negrín kormánya az ostromolt Madridból Barcelonába költözik. Katalónia eleste után Madridon keresztül Valencia felé menekül. Közben összeszed minden vagyont, amelyre szert tud tenni és ezt küldi Mexikóba. Az egyetlen, amiben a Franco-féle és a köztársaságpárti történetírás egyetért az az, hogy Negrínnél nagyobb tolvaj sohasem volt Spanyolországban.

Negrín először Franciaországban telepszik le, onnan Londonba megy, ahol 1945-ig egy senki által, azaz a többi spanyol menekült politikustól sem elismert spanyol külföldi kormányt alapít. 1945-ben Mexikóba utazik, ahol az ottani szocialisták nyomására kénytelen lemondani kormányfői szándékáról. 1946-ban kizárják a pártból. 1956-ban Párizsban meghal és saját kívánsága szerint úgy temetik el, hogy a sírkövén csak a név rövidítése van jelezve: J.N.L.

Juan Negrín kormányzása az 1945 után Kelet-Európában lezajlott hatalomátvételeknek mintájának tekinthető: itt van egy polgári politikus, aki igyekszik a demokrácia látszatát kelteni a külföldi hatalmak számára, miközben bevezeti a cenzúrát és a szovjet titkosszolgálatnak teljesen szabad kezet hagy.

2008-tól kezdve a Zapatero-kormány kezdeményezésére Negrín rehabilitációján fáradoztak: A XX-ik század „nagy államférfijaként“ akarták a következő generációknak bemutatni.

 

 

A kommunisták

Dolores Ibárruri „La Pasionaria“

Dolores Ibárruri Gómez 1895-ben Gallartában (Vizcaya tartományban, nincs messze Bilbaótól) szegény és nagyon vallásos bányászcsaládban születik. Kis híján az apáca hivatását választja. 20 évesen férjhez megy egy olyan bányászhoz, aki szakszervezeti aktivista. 1917-ben belép a Szocialista Pártba és férjével együtt részt vesz a nagy sztrájkban. 1918-ban kezd egy bányászújságban írni. Akkor először használja azt az álnevet, amely később híressé teszi őt: a „golgotavirágét“. A somorrostro-völgyi szocialista pártszervezettel 1919-től a Szocialista Pártból kiválik és más szervezetekkel együtt alapítja 1920-ban a Spanyol Kommunista Pártot (PCE). 1930-ban Ibárruri már a PCE központi bizottságának tagja. Közben szült hat gyereket, akikből négy hamar meghalt. Madridba költözik. A „Munkavilág“ című kommunista pártlap főszerkesztője, a női bizottság elnöke lesz. 1933-ban Asztúria kommunista képviselőjeként kerül a parlamentbe, és a párt a Kominternbe is küldi. Ekkor találkozik Sztálinnal először. Az 1934. októberében Asztúriában végbemenő harcok, amelyekben részt vesz, tovább növelik a tekintélyét a munkásság körében. A polgárháború kitörésékor már nagy népszerűségnek örvend, mint szenvedélyes szónok, és mint a harcoló munkásosztály és az öntudatos nők képviselője.

Anglia és Franciaország megszegik a szerződéseket, nem támogatják a Spanyol Köztársaságot. Csak a Szovjetunió szállít: fegyvereket, tanácsadókat, katonai szakembereket és titkos ügynököket. A szovjet vezetés egyetlen látványos védelmi projektet tűz maga elé: Madrid védelmét. Ibárruri magáévá teszi ezt a célt és hősies jelszavakkal látja el a harcoló egységeket: „Nem fognak áttörni!“ „Inkább állva meghalni, mint térdelve élni!“ – a leghíresebbek közé tartoznak. Kevésbé ismert egy másik jelszónak a személyes háttere: „Inkább egy hős férfi özvegye, mint egy gyáva férfi felesége!“ – ebben az értelemben saját férjét küldi a frontra, hogy háborítatlanul szórakozzék a szeretőjével.

A golgotavirág az NKVD-vel együtt a „moszkvai arany“*2 ügyének fő szervezője, a szocialisták csak a kivitelezők. Egyéb ügyekben is együttműködik az NKVD-vel, mint a POUM tagjai és az anarchisták letartoztatásában, meggyilkolásában és a szovjet propaganda terjesztésében. A polgárháború után családjával a Szovjetunióba menekül. Az oda irányuló emigrációt is szervezi: először elhatározza, kinek szabad eljutni odáig, aztán az ottani emigrációban a spanyol emigráns körökben dúló tisztogatások fő mozgatórúgója. 1942-től 1960-ig a PCE főtitkára, utána az elnöke.

1977-ben visszatér Spanyolországba, de a PCE politikájában már nem vesz aktívan részt, inkább jelképként szerepel nyilvános rendezvényeken. 1989-ben Madridban meghal.

Dolores Ibárrurinak van szobra, de nem Spanyolországban vagy Oroszországban, hanem olyan helyen, ahol nem igazán ismerik: Glasgowban.

 

Enrique Lister

Enrique Líster Forján 1907-ben egy galiciai faluban születik. Mint sok szegény galiciai család, az övé is kivándorol Kubába, hogy ott keressen megélhetést. Nem nagyon sikerül, néhány év után visszatér Spanyolországba és apjától megtanult mesterségével, kőfaragóként keservesen keresi kenyerét. Hamar bekapcsolódik a szakszervezeti mozgalomba és a Primo de Rivera-féle diktatúra idején részt vesz több lázadásban. Kubába menekül a megtorlások elől, de onnan is menekülni kényszerül és visszatér Spanyolországba, ahol letartóztatják. A börtönben belép a kommunista pártba. A köztársaság kikiáltása után kiszabadul és a következő évben a PCE vezetése úgy dönt, hogy a Szovjetunióba küldik katonai kiképzés végett. Ott a Frunze Akadémián tanul 3 évig.

1935-ben visszatér Spanyolországba és a kommunista párt fegyveres alakulatait szervezi. Ehhez tartozik a madridi közkatonák és tisztek között végzett propaganda, ami sikeres: az 1936-os államcsíny idején a madridi katonaság a köztársaság oldalára áll. A polgárháború kezdetén önkéntesekből szervezi az Ötödik Dandárt, amely keretében 70.000 embert küldenek ki a különféle harcvonalakra. A nemzetközi brigádokat is szervezi és Madrid védelmében kitünteti magát.
1937. májusa óta Katalóniában fokozódik a harc az anarchisták és a kommunisták között. A Negrín-kormány 1937. őszén elrendeli az anarchista Aragóniai Helyi Tanács feloszlatását, aminek végrehajtását Listerre bízzák. Lister fegyveres erőkkel az önigazgatás alatt lévő helyi termelőtanácsokat valamint a gyári munkástanácsokat föloszlatja, az Aragóniai Tanács vezetőit letartoztatja. Mindez azzal az indoklással történik, hogy a munkások önkéntes szervezkedése a köztársasági erők egységét gyengíti.
Ezek a tisztogatások a különféle frontvonalak összeomlását eredményezik. A terueli, később az ebrói csatákban egyre jobban visszaszorulnak a köztársasági erők. Külföldön az 1938-as müncheni egyezmény minden olyan reményt meghiúsít, hogy a Spanyol Köztársaság külföldi támogatására mégis lehessen számítani. 1938. végén a nemzeti tábor elzárja Katalóniát a déli részektől és februárig teljesen beveszi.
Lister, mint a többi kommunista vezető, repülőgépen menekül Szovjetunióba, ahol belép a Vörös Hadseregbe és a II. Világháborúban különféle helyeken harcol, Lengyelországban és Jugoszláviában is.

A háború után sikertelen partizán csapatok beszivárgását szervezi Spanyolországba. A prágai tavasz idején Csehszlovákiában él és ellenzi a Szovjetunió fegyveres beavatkozását. Saját Carrillo-ellenes kommunista pártot alapít. 1977-ben visszatér Spanyolországba, de már nem játszik jelentős szerepet, sem saját pártocskája, sem a PCE keretein belül. 1994-ben Madridban meghal.

Enrique Lister különös jelenség: paraszt származása és munkás létére ellenzi a dolgozó emberek önrendelkezési képességét és a (katonai) erőszakban látja a népek boldogulását.

 

Santiago Carrillo

Santiago Carrillo Solares 1915-ben Gijónban munkáscsaládban születik. Apja szocialista szakszervezeti aktivista és 1924-től az UGT országos vezetője. Ekkor a család Madridba költözik, ahol Santiago az iskola befejezése után nyomdában kezd dolgozni és a Szocialista Párt ifjúsági szervezetébe (JJ.SS.) belép, ahol hamar jelentős befolyásra tesz szert. Újságírással is foglalkozik és a köztársaság kiáltása után a szocialista pártlap parlamenti tudósítója lesz. Nemsokára a JJ.SS. titkára és az ifjúsági lap főszerkesztője. Közben egy ideig Largo Caballero lelkes híve, vele együtt aktívan részt vesz az 1934-es harcokban, amely a börtönbe viszi a Népfront 1936. februári győzelméig. Röviddel a kiszabadulása után utazik a Szovjetunióba, ahol meggyőződik a szovjet rendszer felsőbbrendűségéről. Visszatérése után a JJ.SS. tagjainak jelentős részét „Egyesült szocialista ifjúság“ nevén átviszi a spanyol kommunista párthoz. Ez a szervezet hamar 200.000 embert tömörít.

A polgárháború kitörése után különféle helyen harcol, míg nem 1936. novemberében a madridi védelmi tanácsba kerül, közbiztonsági biztosként. Akkor az „ötödik oszlop“-ként gyanúsított bebörtönzött katonatiszteket és polgári személyek kiviszik Madrid külvárosaiba és ott agyonlövik. Mind a mai napig vitás, hogy ebben Carrillónak milyen része volt.

A polgárháború után Franciaországon és Belgiumon keresztül menekül a Szovjetunióba. A következő években világszerte a Komintern ifjúsági szervezetének szenteli magát. Feloszlatása után Franciaországból szervezi a spanyolországi ellenállást. Mindig külföldről a Pasionaria hűséges támogatója, amiért jutalom is jár: miután 1942-ben Ibárrurit a PCE főtitkárának nevezik ki, beviszi Carrillót a politikai irodájába. Később egymással szövetkezve a sztálinizmus bukását is átvészelik. Carrillónak nagy szerepe volt Franco halála után a moncloai egyezmények előkészítésében is: Gonzalez, Suarez és a PP politikusaival tárgyalva minden osztályharcról lemondott és a PCE legalizálásáért cserében beleegyezett az egyetemes amnesztiába is, így a Franco-féle fasizmus összes áldozatáért nagylelkűen lemondva minden jóvátételről.

Carrillo 2012-ben bekövetkezett haláláig mindenkinek kedvence volt. Szívesen meghívták mindenféle haladó szellemű rendezvényre, ahol mosolygott, kezet fogott, fölszólalt és autogramokat adott. Egy szelíd, kedves (ex-)kommunista bácsi. A spanyol hagyományban létezik kifejezés egy ilyen alakra: „pelele“-nek hívják, – olyan rongybábu ez, amellyel mindenki játszhat.

 

A sztálinizmus leghíresebb áldozata Spanyolországban: Andrés Nin

Andreu Nin i Pérez 1892-ben El Vendrellben (Katalóniában) suszter fiaként születik. Családja segítségével tovább tanulhat és tanítóként kezd dolgozni Barcelonában, de hamar inkább újságíróként keresi a kenyerét. Rövid ideig a szocialista párt tagja, de a 1917-es nagy sztrájkmozgalmak hatására belép a CNT-be. 1919-ben már a CNT országos bizottság főtitkárának választják. Ebben a tisztségben a CNT küldöttjeként 1921-ben a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségét (Profintern) létrehozó kongresszusra Moszkvába utazik. A CNT a következő évben már kilép ebből a szövetségből, de Nin a Szovjetunióban marad egészen 1930-ig, amikor a trockista ellenzék mellett foglalt állása miatt elhagyni kényszerül az országot. A szovjetuniói tartózkodása idején néhány orosz klasszikus író, mint Dosztojevszkij, Turgenyev és Csehov műveit, valamint Trockij „permanens forradalom“ című könyvét fordítja katalán vagy spanyol nyelvre.

Spanyolországba visszatérve igyekszik a bolsevizmus trockista vonalát népszerűsíteni és néhány kis csoport után 1935-ben létrehozza a Marxista Egyesült Munkáspártot (POUM). A polgárháború kezdete után jogi tanácsosként vesz részt a katalán önkormányzatban, a Generalitat-ban.

1937 tavasszal a PCE és ennek katalán alszervezete, Katalónia Egyesült Szocialista Pártja (PSUC) azt kezdik híresztelni, hogy a köztársaság oldalán küzdő és a forradalmat hirdető erők, azaz a CNT és a POUM tulajdonképpen a fasizmus ügynökei. Ezt a rágalmat Gerő Ernő találta fel és terjesztette, aki akkor Barcelonában a PSUC tanácsadója és a szovjet titkosszolgálat, az NKVD biztosa volt. A Katalóniában 1937. májusában végbemenő harcok után a rendőrség letartóztatja Nint és a POUM más ismert tagjait, miután a kommunisták hamisított iratokkal a POUM és a nemzeti tábor közötti állítólagos kapcsolatokat „bebizonyítják“. Largo Caballero ezeket a bizonyítékokat nem fogadja el és lemondásra kényszerül. Utóda, Negrín, a kommunisták és az NKVD a forradalmat elfojtó intézkedéseit teljesen helyesli és a POUM és a CNT tagjai üldözésében, meggyilkolásában szabad kezet hagy nekik.

Andrés Nint a letartóztatása után Alcalá de Henaresba viszik egy NKVD vezette titkos börtönbe és ott kínozzák, végül június 21. és 24. között megölik. Nin ügyével foglalkozó történészek körében általánosan elfogadott tétel, hogy valószínűleg kirakatpert akartak vele rendezni, de Nin nem volt hajlandó ebben együttműködni. A sok helyen megjelenő feliratokra „Hol van Nin?“ és parlamenti kérdésekre Negrín maga az NKVD verzióját terjesztette el, hogy a Gestapo kiszabadította Nin „barátját“ a fogságból.

Maradványait mind a mai napig nem sikerült azonosítani.

 

Az anarchisták

Buenaventura Durruti

Buenaventura Durruti Dumange 1896-ban Leónban vasúti munkás fiáként születik. 14 évesen kezd műszerésznek tanulni és több műhelyben dolgozik, először Leónban, majd különféle helyeken az Északi Vasútnál. Az 1917-es nagy sztrájkban ugyan az UGT tagjaként vesz részt, de szabotázsakcióival hamar túllépi a szocialista szervezet szabta határokat. Az UGT kizárja és Durruti Gijónba megy, hogy ott csatlakozzék a CNT-hez. Akkor kezdődik a fél-legális élete, amely nemegyszer menekültként külföldre kényszeríti. A CNT-n belül másokkal együtt kemény magot alakít, illegális akcióknak: bankrablásokat, politikai gyilkosságokat követnek el, sztrájkokat szerveznek, fegyverekre tesznek szert az elvtársaik önvédelmére. Nemegyszer letartóztatják, de mindig sikerül ismét kiszabadulnia, akár felmentés, akár vakmerő menekülések révén. Primo de Rivera diktatúrája idején különféle álnevekkel Latin-Amerikában, Franciaországban, Belgiumban tartózkodik. A köztársaság kikiáltása után visszatér Spanyolországba és mindjárt belép a CNT 1927-ben alapított alszervezetébe, az Ibériai Anarchista Szövetségbe (FAI), amely a forradalmi fegyveres harcot tűzi a zászlajára, minden politikai együttműködést a hatóságokkal visszautasítva. A következő években sztrájkokat és lázadásokat szervez a felső Llobregat-völgyben, Aragóniában, Barcelonában, Asztúriában.

Az 1936-os államcsíny után Barcelonában az anarchisták fegyveres erővel legyőzik a felkelőket. Egyebek közt a harcokban elesik Durruti legjobb barátja, Francisco Ascaso. A bonyolult helyzet Katalóniában – anarchisták, katalán nacionalisták, szocialisták, kommunisták, valamint a balliberális Esquerra párt emberei veszekszenek a hatalomért – arra készteti Durrutit, hogy inkább önkéntesekből toborozzon sereget Aragónia felszabadítására. Az aragóniai front nem nagyon sikeresen alakul, mert a kormánnyal már összehangolt fegyvervásárlásait meghiúsítja az akkor már nagyon befolyásos szovjet katonai vezetés és titkosszolgálat.

Amikor 1936. novemberében Madridban heves harcok dúlnak a köztársaságpárti védők és a nemzeti tábor támadói között és kockán forog Madrid eleste, Durruti és csapata Madridba utazik, hogy segítsenek a védelemben. November 19-én Madridban lelövik és a következő napon belehal a sérülésébe. Nem tisztázódott meg, honnan eredt a halálos golyó – a köztársaság hívei vagy a nemzetiek puskájából.

November 22-én Barcelonában eltemetik. Durruti nagy jelkép volt a forradalmi anarchista munkások számára, halálával gyakorlatilag megpecsételődött a vereségük.

 

Federica Montseny

Federica Montseny Mané 1905-ben Madridban anarchista írók és lapkiadók leányaként születik. 16 éves korától irodalmi-politikai könyvek szerzője. Egészen fiatalon belép a CNT-be és a köztársaság beállta után egyik legaktívabb szónoka lesz. Külföldön is jár, hogy a CNT álláspontját megismertesse. Az 1936. júliusa után beállt helyzet az anarchistákat nehéz döntésekre kényszeríti, hiszen a tőlük elvileg elutasított köztársaságot kell támogatniuk a nemzeti tábor felkelői ellen. Főleg trockista beállítottságú szerzők ma is azt állítják, hogy ez hiba volt és mindenki ellen fel kellett volna venni a harcot a munkáshatalomért, de ez a hiányzó felfegyverzésük miatt már katonailag lehetetlen lett volna.

Így az anarchisták amellett döntenek, hogy eddigi álláspontjuk ellenére 1936. novemberében belépnek a velük rokonszenvező Largo Caballero alakította kormányba. Federica Montseny az egészségügy és szociális segítség minisztere lesz – az első női miniszter Spanyolországban, valamint Nyugat-Európában. A hat hónapig sem tartó miniszteri tevékenysége alatt nagy reformokat visz keresztül: a szexuális nevelésre és a nemi betegségek terjesztése ellen programokat indít, a magzatelhajtást legalizálja, a háborúban elárvult vagy megsérült gyerekeknek befogadó otthonokat szervez és a „szakmát“ elhagyni kívánó kurváknak menedékhelyeket rendeztet be. Largo Caballero lemondása után az anarchisták kiválnak a kormányból. Katalónia elestét követően Montseny családjával Franciaországba menekül, ahol nehezen (– a francia hatóságok férjét, apját egy ideig táborban tartják fogva) Párizsig jutnak el. Franciaország német megszállását követően Montseny-t letartóztatják. A spanyol kormány kiszolgáltatási kérvényét a francia hatóságok azonban terhessége miatt visszautasítják és házi őrizet alá helyezik. Így neme illetve anyai léte Companys és Peiró sorsától megmenti.

A II. Világháború befejezése után Montseny másokkal együtt a CNT külföldi szervezetét alapítja Toulouse-ban, ahol élete végéig él. A CNT újságának rendszeres cikkírója. Több könyvet publikál, egyebek közt: „Száz nap egy nő életében“ 1949-ben, „Kivonulás. Spanyolok keresztútja és halála a számkivetésben“ 1969-ben, „Az anarchizmus“ 1974-ben, „4 nő“ 1978-ban.

Franco halála után gyakran utazik Spanyolországba. Hangot emel a moncloai egyezmények ellen, és a CNT történelmi vagyon (ingatlanok, iratok) visszaszerzéséért fáradozik, ami mind a mai napig nem történt meg. 1994-ben Toulouse-ban meghal.

 

Joan Peiró

Joan Peiró i Belis 1887-ben Barcelonában munkáscsaládban születik. 8 évesen már dolgozni kezd egy üveggyárban és csak felnőtt korában tanul meg írni-olvasni. Másokkal együtt 1922-ben Mataróban üvegipari szövetkezetet alapít és ezentúl ott keresi kenyerét. 1906-tól a CNT tagja és a 20-as években kétszer főtitkára. Több helyi szervezet újságának kiadásáért felelős. Többször bebörtönzik és több merényletet követnek el ellene. Titkársága alatt a CNT szervezi 1922-ben a zaragozai értekezletet, ahol a CNT a Moszkvában 1921-ben alapított Profinternből kilép és az (1922 végén Berlinben) újra feltámasztott Nemzetközi Munkásszövetséghez csatlakozik. A CNT-ben Peiró egyre jobban ellenez bizonyos erőszakos akciókat, mint a Durruti-féle csoport által elkövetett gyilkosságokat, de főleg a felkelésekre való buzdítást és szorgalmazza az együttműködést az UGT-vel és politikai pártokkal. Ezért 1931-ben a „Harminc kiáltványa“ szerzésében is részt vesz, amelyben az aláírók inkább az agitációra, a tömegek felvilágosítására helyezik a hangsúlyt. Az ezt következő viták a „Harminc“ és a FAI hívei között kis híján a CNT szakításához vezetnek.

1936. novemberében Peiró a Largo Caballero-féle kormányban az iparügyi miniszter tárcáját elfogadja. Eredeti elképzelését, hogy a köztársasági erők birtokában lévő összes gyárat az ott dolgozóknak átadják, a kormány többi pártjának visszautasításán bukik meg. Mindenekelőtt Negrín, mint gazdaságügyi miniszter Peiró minden indítványát meghiúsítja. Peiró valószínűleg kétségbeesett együttműködési vágyból 1938-ban mégis villamossági biztosként vállal hivatalt Negrín kormányában.

Katalónia elestét követően Franciaországba menekül, majd Párizsban tevékenykedik a „Köztársasági Spanyoloknak Segítő Tanácsában“ (JARE), amely főleg azzal foglalkozik, hogy a spanyol menekülteket a franciaországi koncentrációs táborokból kiszabadítsa és Mexikóba jutassa.

Franciaország német megszállása után először a francia rendőrség tartóztatja le, de elengedik, majd a németek elfogják és Trierbe viszik. A spanyol kormány kéri a kiszolgáltatását és 1941. februárjában a németek kiadják a spanyol hatóságoknak. Először Madridba, majd Valenciába viszik és arra akarják rábírni, hogy a fasiszta szakszervezetek országos vezetését elvállalja. Peiró visszautasítja az ajánlatot, mire katonai bíróság elé állítják. Peiró nehéz eset a fölötte bíráskodó katonai törvényszéknek, mert ellene alig sikerül vádat emelni: rengeteg Franco-párti személyiség, katonatisztek, sőt papok foglalnak állást mellette és tanúskodnak érte. Végül teljesen abszurd alapon ítélik halálra: az 1909-ben Barcelonában lezajlott „tragikus hét“ felelősének nyilvánítják és 1942. júliusában a Valencia melletti Paternában agyonlövik. Ítélete hallatán azt mondta: „Halálommal visszanyerem magamat.“

A moncloai egyezmények egyebek közt a Franco-kori bíróságok összes ítéletét helybenhagyják.

 

*1 A cádizi járású Casas Viejasban 1933. január 11.-én a nagyrészt putrikban élő nincstelen alkalmi napszámosok felkeltek és az anarchista vörös-fekete zászlót a községi központra tűzve a minden hatalomtól mentes kommunizmust kiáltották ki. A következő napon ostromolták a rendőrkapitányságot. A harcok közben egy csendőr meghalt, a többi három megsebesült. Estig máshonnan két fegyveres alakulat érkezett a faluba, a szomszédos város csendőrsége és a köztársasági kormány által az előző évben létrehozott rohamosztag, géppuskával. Az éjszaka folyamán a lázadás főkolomposának, „hatujjú“-nak és hozzátartozóinak putriját lőtték és fölgyújtották. A következő reggel a még füstölő hamuban még legalább 12, a faluban összeszedett férfit végeztek ki. A halottak pontos száma mindmáig ismeretlen, de mindenképpen több, mint 20 volt.

Azaña erre vonatkozó megjegyzése híres-hírhedtté vált: „Tudjuk csak meg: Casas Viejasban nem történt más, mint aminek történnie kellett.“

A casas viejasi mészárlás után Franco és a vele hasonló gondolkodók azt a következtetést vonták le, hogy a köztársaság képtelen rendet teremteni, föl kell számolni és tekintélyuralmi rendszert bevezetni. A köztársaságpártiak nagy része pedig ezen államformától iszonyodni kezdett és vagy a forradalomban vagy a katonai diktatúrában keresték a megoldást.

Amikor a nemzeti felkelők 1936-ban bevették a területet, Casas Viejast átkeresztelték a régi mór elnevezésére, Benalup de Sidoniára, és máig így maradt.

 

****************************************

*2 A „moszkvai arany“ elszállítása fő mozgatórugója az volt, hogy a Szovjetunió a Spanyol Köztársaságot attól a lehetőségtől akarta megfosztani, hogy másútt vásároljon fegyvert. Ez különösön fontos volt annak jegyében, hogy az anarchisták, Largo Caballero beleegyezésével, Mexikóban akartak fegyvereket vásárolni, és az erre vonatkozó szerződéseket már aláírták.

 

vissza a magyar publikációk oldalához

vissza a bevezető oldalhoz