PABLO NERUDA

(1904-1973)

NACIMIENTO

 

Nació un hombre
entre muchos
que nacieron,
vivió entre muchos hombres
que vivieron.
Y esto no tiene historia
sino tierra,
tierra central de Chile, donde
las viñas encresparon sus cabelleras verdes,
la uva se alimenta de la luz,
el vino nace de los pies del pueblo.

Parral se llama el sitio
del que nació
en invierno.

Ya no existen
la casa ni la calle:
soltó la cordillera
sus caballos,
se acumuló
el profundo
poderío,
brincaron las montañas
y cayó el pueblo
envuelto en terremoto.

Y así muros de adobe,
retratos en los muros
muebles desvencijados
en las salas oscuras,
silencio entrecortado por las moscas,
todo volvió
a ser polvo:
sólo algunos guardamos
forma y sangre,
sólo algunos, y el vino.

Siguió el vino viviendo,
subiendo hasta las uvas
desgranadas
por el otoño errante,
bajó a lagares sordos,
a barricas
que se tiñeron con su suave sangre,
y allí bajo el espanto
de la tierra terrible
siguió desnudo y vivo.

Yo no tengo memoria
del paisaje ni tiempo,
ni rostros, ni figuras,
sólo polvo impalpable,
la cola del verano
y el cementerio en donde
me llevaron
a ver entre las tumbas
el sueño de mi madre.

Y como nunca vi
su cara,
la llamé entre los muertos para verla,
pero como los otros enterrados,
no sabe, no oye, no contestó nada,
y allí se quedó sola, sin su hijo,
huraña y evasiva
entre las sombras.
Y de allí soy, de aquel Parral
de tierra temblorosa,
tierra cargada de uvas
que nacieron
desde mí madre muerta.

SZÜLETÉS

 

Ember született
sok ember közt
akik születettek,
sok ember között élt,
akik éltek.
És ennek nincs története,
hanem földje,
föld Chile közepén, ahol
a szőlőtő fodrozza zöld sörényét,
ahol a szőlő fényből táplálkozik,
és a bor a település talpából terem.

Parralnak hívják a helyet
ahol ez az ember született
télen.

Már nem létezik
se a ház, se az utca:
a hegylánc szabadjára
engedte lovait,
a mélységes
hatalom
fölhalmozódott,
a hegyek szökelltek,
és földrengésbe burkolva
összedőlt a helység.

És így vályogfalak,
képek a falakon,
rozoga butorok
a homályos nappalikban,
a legyektől szétvágott csend,
mindez ismét
porrá vált:
Csak néhányan őriztük meg
alakunkat és vérünket,
csak mi néhányan, meg a bor.

A bor tovább élt,
fölszállt a tévelygő ősztől
magtalanított
szőlőbe,
leereszkedett a süket présekbe,
a hordókba,
amelyek fölszívták lágy vérét,
és ott a szörnyű föld
rémülete alatt
csupaszon él tovább.

Nincs emlékem
se tájról, se időről,
se arcokról, se alakokról,
csupán megfogadhatatlan por,
a nyár farka,
és a temető
ahova elvittek,
hogy a sírok közt
lássam anyám álmát.

És mivel sohasem
láttam az arcát,
a halottak közt hívtam, hogy meglássam,
de csakúgy, mint a többi eltemetett
nem tud semmiről, nem hall, nem válaszolt,
és ott maradt egyedül, a fia nélkül,
mogorván és kitérőn
az árnyékok közt.
És innen származom, ebből a Parralból
a remegő földből,
a holt anyám
szülte szőlővel
teli földről.

(de: “Residencia en la tierra”, 1935) (Az 1935-ben megjelent „Tartozkodás a földön“ című verseskötetből.)

********************************

 

POEMA 5

 

Para que tú me oigas
mis palabras
se adelgazan a veces
como las huellas de las gaviotas en las playas.

Collar, cascabel ebrio
para tus manos suaves como las uvas.

Y las miro lejanas mis palabras.
Más que mías son tuyas.
Van trepando en mi viejo dolor como las yedras.

Ellas trepan así por las paredes húmedas.
Eres tú la culpable de este juego sangriento.

Ellas están huyendo de mi guarida oscura.
Todo lo llenas tú, todo lo llenas.

Antes que tú poblaron la soledad que ocupas,
y están acostumbradas más que tú a mi tristeza.
Ahora quiero que digan lo que quiero decirte
para que tú las oigas como quiero que me oigas.

El viento de la angustia aún las suele arrastrar.
Huracanes de sueños aún a veces las tumban.

Escuchas otras voces en mi voz dolorida.
Llanto de viejas bocas, sangre de viejas súplicas.
Ámame, compañera. No me abandones. Sígueme.
Sígueme, compañera, en esa ola de angustia.

Pero se van tiñendo con tu amor mis palabras.
Todo lo ocupas tú, todo lo ocupas.

Voy haciendo de todas un collar infinito
para tus blancas manos, suaves como las uvas.

 

5-ik VERS

 

Hogy te halljál engemet
szavaim
néha fogyatkoznak
mint a sírályok lábnyomai a tengerparton.

Szavaim nyaklánc, mámoros csengettyű
kezednek, mely puha, mint a szőlő.

Olyan messzinek tünnek.
Inkább a tieid, mint az enyémeim.
Régi fájdalmaimon kúsznak föl, mint a borostyán.

Ezeken a nyirkos falakon másznak föl.
Te vagy ennek a véres játéknak a bűnőse.

Sötét barlangomból menekülnek.
Te töltesz mindent meg, mindent megtöltesz.

Előtted lakták azt a magányt, amelyet elfoglalsz,
és szomorúságomat jobban szokták meg, mint te.
Most szeretném, hogy elmondják neked azt, amit szeretnék,
hogy hallgasd meg őket úgy, ahogy szeretném.

A szorongás szele még mindig magával ragadja őket.
Az álmak forgószelei néha felborítják őket.

Más hangokat hallasz fájdalmas hangomban.
Sírást öreg szájakból, vért régi könyörgésekből.
Szeress, párom. Ne hagyjál el. Kövess.
Kövess, párom, szorongásom hullámán.

De szerelmeddel szavaimat befested.
Te foglalsz el mindent, mindent elfoglalsz.

Szavaimból felfűzök egy végtelen nyakláncot
fehér kezednek, mely puha, mint a szőlő.

 

(de: “20 poemas de amor y una canción desesperada”, 1924) (Az 1924-ben megjelent „20 szerelmes vers és egy kétségbeesett dal“ című verseskötetből.)

********************************

 

GAUTAMA CRISTO

 

Los nombres de Dios y en particular de su representante
llamado Jesús o Cristo, según textos y bocas,
han sido usados, gastados y dejados
a la orilla del río de las vidas
como las conchas vacías de un molusco.

Sin embargo, al tocar estos nombres sagrados
y desangrados, pétalos heridos,
saldos de los océanos del amor y del miedo,
algo aún permanece: un labio de ágata,
una huella irisada que aun tiembla en la luz.

Mientras se usaban los nombres de Dios
por los mejores y por los peores, por los limpios
xxxxy por los sucios,
por los blancos y los negros, por ensangrentados asesinos
y por las víctimas doradas que ardieron en napalm,
mientras Nixon con las manos
de Caín bendecía a sus condenados a muerte,
mientras menos y menores huellas divinas se hallaron
xxxxen la playa,
los hombres comenzaron a estudiar los colores,
el porvenir de la miel, el signo del uranio,
buscaron con desconfianza y esperanza las posibilidades
de matarse y de no matarse, de organizarse en hileras,
de ir más allá, de ilimitarse sin reposo.

Los que cruzamos estas edades con gusto a sangre,
a humo de escombros, a ceniza muerta,
y no fuimos capaces de perder la mirada,
a menudo nos detuvimos en los nombres de Dios,
los levantamos con ternura porque nos recordaban
a los antecesores, a los primeros, a los que interrogaron,
a los que encontraron el himno que los unió en la desdicha
y ahora viendo los fragmentos vacíos donde habitó
xxxxaquel nombre
sentimos estas suaves sustancias
gastadas, malgastadas por la bondad y por la maldad.

 

GAUTAMA KRISZTUS

 

Isten neveit, és különösen azon képviselőét,
akit szövegek és szájhagyomány alapján
xxxxJézusnak vagy Krisztusnak neveznek,
használták, elkoptatták és otthagyták
az élet folyójának partján,
mint egy puhatestű üres kagylóját.

Mégis, ha megérintjük ezeket a szent
és elvérzett neveket, megsérült szirmokat,
a szeretet és a félelem tengereinek egyenlegeit,
valami azért megmarad: egy achátos ajak,
egy szivárvány nyoma, amely még remeg a fénytől.

Miközben Isten neveit használták
a legjobbaknak és a legrosszabbaknak, a tisztáknak és a xxxxx xxxxpiszkosaknak,
a feketéknek és a fehéreknek, a véreskezű gyilkosoknak
és a napalmban elégett aranyozott áldozatoknak,
miközben Nixon halálraitéltjeit
Kain kezével megáldotta,
miközben egyre kevesebb és hitványabb isteni nyomokat
xxxxlehetett megtalálni a tengerparton,
az emberek a színeket, a méz jövőjét,
az urán jelét kezdték tanulmányozni,
bizalmatlansággal és reménnyel eltelve keresték axxxxxxxx xxxxlehetőségeket,
hogy egymást öljék vagy ne öljék, hogy sorokban        xxxxxxxszervezkedjenek,
hogy pihenés nélkül minden határon túllépjenek.

Mi akik átéltük eme vérízű korszakokat
törmelék füstje és holt hamu közepette
és képtelenek voltunk látóképességünket elveszíteni,
gyakran megálltunk Isten neveinél,
gyengédséggel fölemeltük őket, mert eszünkbe jutatták
elődeinket, az elsőket, akik kérdeztek,
azokat, akik az őket a bajban egyesítő himnust megtalálták,
és a most üres, de valaha ezen név lakta töredékek láttán
érezzük a lágy anyagokat,
amelyeket elkoptatott és elpazaroltatott a jóság és a gonoszság.

(de: “Jardín de invierno”, 1974)

(Az 1974-ben megjelent „Télikert“ című verseskötetből.)

********************************

 

RECABARREN (1921)

 

TU nombre era Recabarren.

Bonachón, corpulento, espacioso,
clara mirada, frente firme,
su ancha compostura cubría,
como la arena numerosa,
los yacimientos de la fuerza.

Mirad en la pampa de América
(ríos ramales, clara nieve,
cortaduras ferruginosas)
a Chile con su destrozada
biología, como un ramaje
arrancado, como un brazo
cuyas falanges dispersó
el tráfico de las tormentas.

Sobre las áreas musculares
de los metales y el nitrato,
sobre la atlética grandeza
del cobre recién excavado,
el pequeño habitante vive,
acumulado en el desorden,
con un contrato apresurado,
lleno de niños andrajosos,
extendidos por los desiertos
de la superficie salada.

Es el chileno interrumpido
por la cesantía o la muerte.

Es el durísimo chileno
sobreviviente de las obras
o amortajado por la sal.

Allí llegó con sus panfletos
este capitán del pueblo.
Tomó al solitario ofendido
que, envolviendo sus mantas rotas
sobre sus hijos hambrientos,
aceptaba las injusticias
encarnizadas, y le dijo:
“Junta tu voz a otra voz”,
”Junta tu mano a otra mano”.
Fue por los rincones aciagos
del salitre, llenó la pampa
con su investidura paterna
y en el escondite invisible
lo vio toda la minería.

Llegó cada “gallo” golpeado,
vino cada uno de los lamentos:
entraron como fantasmas
de pálida voz triturada
y salieron de sus manos
con una nueva dignidad.
En toda la pampa se supo.
Y fue por la patria entera
fundando pueblo, levantando
los corazones quebrantados.
Sus periódicos recién impresos
entraron en las galerías
del carbón, subieron al cobre,
y el pueblo besó las columnas
que por primera vez llevaban
la voz de los atropellados.

Organizó las soledades.
Llevó los libros y los cantos
hasta los muros del terror,
juntó una queja y otra queja,
y el esclavo sin voz ni boca,
el extendido sufrimiento,
se hizo nombre, se llamó Pueblo,
Proletariado, Sindicato,
tuvo persona y apostura.

Y este habitante transformado
que se construyó en el combate,
este organismo valeroso,
esta implacable tentativa,
este metal inalterable,
esta unidad de los dolores,
esta fortaleza del hombre,
este camino hacia mañana,
esta cordillera infinita,
esta germinal primavera,
este armamento de los pobres,
salió de aquellos sufrimientos,
de lo más hondo de la patria,
de lo más duro y más golpeado,
de lo más alto y más eterno
y se llamó Partido.

                                 Partido Comunista.                 

Ése fue su nombre.
Fue grande la lucha. Cayeron
como buitres los dueños del oro.
Combatieron con la calumnia.
"Este Partido Comunista
está pagado por el Perú,
por Bolivia, por extranjeros".
Cayeron sobre las imprentas,
adquiridas gota por gota
con sudor de los combatientes,
y las atacaron quebrándolas,
quemándolas, desparramando
la tipografía del pueblo.
Persiguieron a Recabarren.
Le negaron entrada y paso.
Pero él congregó su semilla
en los socavones desiertos
y fue defendido el baluarte.

Entonces, los empresarios
norteamericanos e ingleses,
sus abogados, senadores,
sus diputados, presidentes,
vertieron la sangre en la arena,
acorralaron, amarraron,
asesinaron nuestra estirpe,
la fuerza profunda de Chile,
dejaron junto a los senderos
de la inmensa pampa amarilla
cruces de obreros fusilados,
cadáveres amontonados
en los repliegues de la arena.

Una vez a Iquique, en la costa,
hicieron venir a los hombres
que pedían escuela y pan.
Allí confundidos, cercados
en un patio, los dispusieron para la muerte.

Dispararon
con silbante ametralladora,
con fusiles tácticamente
dispuestos, sobre el hacinado
montón de dormidos obreros.
La sangre llenó como un río
la arena pálida de Iquique,
y allí está la sangre caída,
ardiendo aún sobre los años
como una corola implacable.

Pero sobrevivió la resistencia.
La luz organizada por las manos
de Recabarren, las banderas rojas
fueron desde las minas a los pueblos,
fueron a las ciudades y a los surcos,
rodaron con las ruedas ferroviarias,
asumieron las bases del cemento,
ganaron calles, plazas, alquerías,
fábricas abrumadas por el polvo,
llagas cubiertas por la primavera:
todo cantó y luchó para vencer
en la unidad del tiempo que amanece.

Cuánto ha pasado desde entonces.
Cuánta sangre sobre la sangre,
cuántas luchas sobre la tierra.
Horas de espléndida conquista,
triunfos ganados gota a gota,
calles amargas, derrotadas,
zonas oscuras como túneles,
traiciones que parecían
cortar la vida con su filo,
represiones armadas de odio,
coronadas militarmente.

Parecía hundirse la tierra.

Pero la lucha permanece.

RECABARREN

 

Recabarren (1) volt a nevED.

Jólelkű, testes, tágas,
derült tekintetű, állhatatos homlokú:
a széles modora
mint számos homokszem
befedte az erő lelőhelyeit.

Amerika síkságaiban
(sokágú folyókkal, tiszta hóval,
vastartalmú lejtőivel)
nézzetek Chilére, tönkretett élővilágával,
mint kitépett gallyazat,
mint kar,
amely ujjainak ízeit
elszórta a viharok forgalma.

A fém és a nitrátok
izmos területei,
a frissen kiásott réz (2)
atlétikai nagysága fölött
él a kis lakos
rendetlenségben felhalmozva,
elsietett szerződéssel,
tele rongyos gyerekekkel
akik a sós felszín
sivatagaiban elterjednek.

Ez a munkanélküliségtől vagy a haláltól
félbeszakított chilei ember.

Ez a nagyon kemény chilei
az építkezések túlélője
vagy a sótól eltemetett.

Röpirataival oda érkezett
ez a népvezető.
Megfogta a magányos megbántottat,
aki éhező gyerekeit
lyikas pokrócokba takarva
a véres törvénytelenségeket elfogadta,
és azt mondta neki:
„Hangodat egyesítsd más hanggal“,
„Kezedet egyesítsd más kézzel“.
A salétrom hírhedt helyeit
kereste föl, atyai útmutatásaival
töltötte a síkságokat
és a láthatatlan búvóhelyében
minden bányász meglátta.

Mindenféle megvert alak megfordult,
mindenféle panasz elhangzott:
kísértetszerűen bejöttek
szorított halvány hanggal
és kezelése után
új méltósággal eltöltve távoztak.
Az egész síkságon elterjedt a híre.
És az egész országon keresztül
a megtört szíveket bátorítva
községeket hozott létre.
A frissen nyomtatott hírlapjai
a szénbányák aknáiba behatoltak,
a rézig felszálltak,
és az emberek csókolták meg azokat a hasábokat,
amelyek először adtak hangot
az elnyomottaknak.

A magányokat szervezte.
A könyveket és az éneket
a terror falaiig vitte,
panaszt fűzött panaszhoz,
és a hang és száj nélküli rabszolga,
az elterjedt szenvedés
nevet öltött: Népnek,
Proletariátusnak, Szakszervezetnek hívták,
személlyé és tekintéllyé vált.

És ez a megváltozott lakos,
aki harcban épült,
ez a bátor szervezet,
ez a hajthatatlan próbálkozás,
ez a változtathatatlan fém,
a fájdalmak ezen egysége,
az ember ezen fellegvára,
ez az út a holnapba,
ez a végtelen hegylánc,
ez a csírázó (3) tavasz,
a szegények ezen fegyverzete,
ezekből a szenvedésekből eredt,
a haza legmélyebbjéből,
a legnehezebből és leginkább megvertből
a leginkább kiemelkedőből és örökkévalóból
és Pártnak hívták.

Kommunista Pártnak.

Ez volt a neve.
A küzdelem nagy volt. Az arany urai
mint dögkeselyűk lezuhantak.
Rágalommal harcoltak.
„Ezt a Kommunista Pártot
Peruból, Bolíviából pénzelik,
külföldiek adnak pénzt.“
A harcolók verejtékével
cseppenként megszerzett
nyomdákra szálltak,
rájuk támadtak:
a nép nyomdáját széttörték,
elégték, szétszórták.
Recabarrent üldözték.
A be- és átutazást megtiltottak neki.
De a sivatagi tárnákban
összegyűjtötte a magjait
és megvédték a bástyát.

Ekkor a vállalkozók,
észak-amerikaiak és angolok,
valamint ügyvédjei, szenátorai,
képviselői (4), elnökei
vérrel öntötték a homokot.
Chile gyökeres erejét,
nemzetünket bekerítették,
megbéklyózták, megölték.
A sárga végtelen sivatag
ösvényeit szegélyezték
az agyonlőtt munkások keresztjeivel,
felhalmozott hulláival
a homok gyűrődéseiben.

Egyszer a tenger menti Iquiquében
az iskolát és kenyeret követelő
embereket engedték a városba.
Összezavarva és bekerítve
egy ház udvarában a halál várta őket.

Zúgó géppuskával
lőttek,
jól felállított puskákkal
az alvó munkások
összezsúfolt halmazára.
A vér folyóként
töltötte Iquique fakó homokját,
és ott van az elöntött vér,
az évek folyamán még mindig ég
mint egy virág engesztelhetetlen csúcsa. (5)

De az ellenállás túlélt.
A Recabarren kezétől szervezett fény,
a vörös zászlók
a bányákból a falukat,
a varosokat és a gödröket elérték,
a vasút kerekeivel dübörögtek,
a cement alapzatait elöntötték,
utcákat, tereket, tanyákat,
a portól lenyomott gyárakat,
a tavasztól elrejtett sebeket elfogták:
minden és mindenki énekelt és harcolt
a beköszöntő hajnál egységének nevében.

Mennyi idő telt el ezóta.
Mennyi vér a vérért.
Mennyi küzdelem a földön.
A pompás győzelem órai,
a lépésről lépésre kivívott győzelmek,
keserű, legyőzött utcák,
alagutakhoz hasonló sötét területek,
az életet, úgy tűnik,
pengéjükkel vágó árulások,
a gyűlölettel felfegyverzett megtorlások,
amelyeket katonailag megkoronáztak.

A föld mintha elsüllyedt volna.

De a harc folytatódik.

(de: “Canto General”, 1950, Capítulo IV.: “Los Libertadores”)

(Az 1950-ben megjelent „Egyetemes dal“ című verseskötet „A felszabadítók“-ról szóló 4. fejezetéből.)

______________________________________________________________

(1) Luis Emilio Recabarren (Valparaíso, 1876 – Santiago de Chile, 1924) a chilei munkásmozgalom főszervezője, a Marxizmus első kihirdetője és a Chilei Kommunista Párt alapítója volt. Mint a munkásmozgalom sok korai szervezője nyomdász volt. Élete folyamán számos újságot adott ki, így az „El Trabajo“ (A Munka), „La Vanguardia“ (Az Élenjárók) és „El Despertador de los Trabajadores“ (A Munkások Ébresztője) című lapokat.
     Eredetileg szülővárosában, Valparaísóban igyekezett a – főleg a kikötőben dolgozó – munkásokat megszervezni. 1905-ben költözött az északi Antofagastába, amely akkor a salétrombányászat központja volt. Képviselőnek választották, de, nem lévén hívő, megtagadta az esküt és elmaradt a politikai karrierje ... Recabarrent többször bebörtönözték. Menekülni is kényszerült. Ekkor beutazta Argentinát és Európát. 1918-ban az Argentin Kommunista Párt alapító tagja volt. A tőle 1912-ben alapított Chilei Munkáspárt 10 évvel később Kommunista Párttá nevezte át magát és csatlakozott a III. Internacionáléhoz. 1923-ban Szovjetunióba utazott. Úgy látszik, ekkor vagy visszatérése után valamiből kiábrándult, és a következő évben öngyilkos lett.

(2) A rézbányászat Chilében már a gyarmati időkben létezett. A független Chilében a réz kitermelése és kivitele bár folyamatosan nőtt, de csak a 20. század elején az egyre növekvő kereslet nagyszabású beruházásokat tette vonzóvá. Ekkor a külföldi, főleg észak-amerikai tőke kezdte a rézbányászatot magára ragadni. Amikor Németországban 1910-ben sikerült a salétromsavot vegyi úton való előállítása, a réz teljesen fölváltotta a salétromot, mint Chile legfontosabb bányászati termékét. A két világháború között a kereslet visszaesett a nagy depresszió miatt, és a II. világháború okozta rézkonjunktúrára 1945 után ismét hanyatlás következett. Amikor az Allende-kormány 1971-ben államosította a rézbányászatot, a világkonjunktúra ismét a réz ellen fordult. Az 1973-as államcsíny után állami kézben maradtak a bányák, nyereségükből a hadsereg finanszírozta magát. Az akkor államosított bányák CODELCO néven ma is 100 %-osan az állam kezében vannak, de már Pinochet idején számos új koncessziót adtak ki magánvállalatoknak. A CODELCO a legnagyobb réztermelő cég, és Chile a fő réztermelő ország a világon. A réz kitermelése 1985-től mostanáig évi 1 millió tonnáról 5,5 millióra nőtt, ami a világtermelés egyharmadát tesz ki. A nyereségek tetemesek, a munkaviszonyok állapotáról tanulságos volt a 2010-ben a San José nevű bányában történt baleset. Recabarren ideje óta a tőke és munka viszonyában nem ment végbe nagy változás ...

(3) Az eredeti szó „germinal“ bár csírázót, csírasejtet jelent, de egyben is a Francia Forradalom alatt létrehozott naptár egyik hónapja: tavasszal a „ventose-ra“, a „szelesre“ következik, utána jön a „floréal“, a „virágzó“. „Germinal“ Emile Zola bányászok közt játszó regényének a címe. A francia és spanyol gondolkodásban „germinal“ forradalmi helyzetet, szociális feszültséget jelent.

(4) A 1925-ös alkotmány alapján Chile kétkamarás parlamenttel rendelkezett: a szenátussal és a képviselőházzal.

(5) 1907-ben a salétrombányákban dolgozó munkások sztrájkoltak és az összes bányákból családostul Iquiquébe vonultak, ahol egy részük a Szent Mária iskolában letelepedett. A kormány küldött katonákat szállító hadihajókat, Iquiquét bekerítették katonasággal és kezdték az iskolát és az előtte lévő teret meglőni. A halottak száma mind a mai napig ismeretlen. 2000? 3000? 3500? A 40-es és a 60-as években áthelyezték a csontokat más tömegsírokba. A mészárlás 100-ik évfordulójának idején, 2007-ben Michelle Bachelet kormánya nagy ünnepségek közepette az agyonlőttek utolsó nyugvóhelyeként külön síremléket avatott fel.
A Quilapayún nevű együttes 1970-ben a mészárlás emlékére kiadta a „Santa Maria de Iquique“ nevű kantátát.

vissza a bevezető oldalhoz