AMIT MARXTÓL LEHETNE MEGTANULNI,
ÉS HOL ÁLLUNK MA AZ ÉRTÉKEK KÉPZÉSÉBEN

1. Használati érték – csereérték – piac

„Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód uralkodik, mint »óriási árugyűjtemény«, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg ...“

Ha akkor igaz volt ez a kijelentése, akkor ma pláne – semmi nem változott ebben a kérdésben: fogyasztási cikkekkel tele van a világ, csak nem mindenki férhet hozzá, mert:

„Használati értékek alkotják a gazdagság anyagi tartalmát, bármilyen is a társadalom formája. Az általunk vizsgálandó társadalmi formában a használati értékek egyúttal anyagi hordozói a – csereértéknek.“

A csereérték – ez az a cédula, amely minden árun található, vagy mellette van kitűzve, és ami jelzi az árát. Ez a fizetendő ár sok embert kizárja az áru vételéről. Manapság egyre gyakoribb a jelenség, hogy hitelre vásárolnak az emberek, ami azt jelenti, hogy még szegényebb, mint előbb, hiszen saját jövőjét el kell zálogosítaniuk ahhoz, hogy fogyaszthassanak. Ezzel pedig egy bankot vagy egyéb hitelezőt gazdagítják meg.

Azért, mert mindennek ára van, mindent lehet vásárolni, de egyben vásárolni is kell mindent, piacgazdaságnak hívják ezt a rendszert. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez jobban és szebben hangzik, mint „tőkés rendszer”, avagy kapitalizmus. A tőke kapzsi, szereti az igazgatói irodákat, oda csak többszöri biztonsági ajtókon keresztül engedik be az embert, a piac pedig mindenkinek nyitva áll.

Ez pedig tévedés. A piac és a benne látható árucédulák a mindennapi életben a kirekesztést jobban mutatják: minden magántulajdon, a föld is, a termelő eszközök is, a legtöbb ember nincstelen, és valamilyen módon pénzre kell szert tennie, hogy bekapcsolódhat az áruforgalomba.

Jellemző a mai gazdasági elméletekre, hogy a piacgazdaság imádata oda vezet, hogy a pénzzel nem rendelkező emberek nem is szerepelnek benne. Aki éhen hal, vagy a piaci tevékenységen kívül áll, mert esetleg még valahol a világ végén megél a mezőgazdaságból – ezek az emberek nem is léteznek: hiszen aki nem vesz részt a piacon, nem ad el vagy vásárol– ő ezekben az elméletekben nem is ember. Feltűnő, hogy ott – még John Maynard Keynesnél és a a reá hivatkozó közgazdászoknál – csak a piaci résztvevőkről vagy fogyasztókról van szó. A piacgazdaság tehát ennyire el van fogadva, hogy a piacon kívül, a pénzforgalmon kívül nincs élet.

Ennek a felfogásnak egyik folytatása voltak a mikrohitelek, ahol egy pasi Nobel-díjat elnyert azzal, hogy kitalálta, hogy a legjobban kisemmizetteket is lehet bevonni a pénz- és hitelforgalomba. Nagy üzlet volt ez az ázsiai és afrikai bankoknak, és rengeteg nyomorhoz és mikrocsődhöz vezetett.

2. Munka

A Marxra épülő gazdasági elméletek egyik sarkköve az úgynevezett munkaértéktan. Azaz, az az elmélet, hogy az áru előállítására fordított munka az érték alapja. Az érték pedig a csereértékben nyilvánul meg. Tehát az ár, amelyet fizetünk egy áruért, a benne lévő munkán alapul.

Ehhez az elmélethez először azt kell mondani, hogy inkább Marx halála után, a szocdemokrata olvasatban kapott igazán erőre. A szocdemokraták ugyanis ebben láttak egy jogcímet, hogy a munkások képviseleteként szerezzenek hatalmat. Mi vagyunk az érték teremtőinek képviselői, ezért kérünk hatalmat!

Marxnál kissé másképpen fest a dolog. Az a gondolat, hogy a munka teremt értéket elfogadott tény volt az akkori közgazdászok között. Smith, Ricardo, Proudhon is úgy látták az ügyet. Marx éppen a Proudhonnal folytatott vitában fejlesztette ki az az elméletét, hogy nem az egyéni, hanem a társadalmilag szükséges átlagmunka az érték, és ezzel az áru árának az alapja. Marx maga nem tekintette magát a „munkaértéktan” alapítója, hanem csak azt hangsúlyozta, hogy ő volt az első, aki mutatta ki, milyen fajta munka teremti az értéket – az elvont munka.

Tehát két kérdés között kell különbséget tenni: Az egyik az, hogy mi a munka szerepe az ár képzésében. A másik az, hogy milyen jogcímre tettek vagy tesznek szert a munkaértéktan hívei.

3. Az érték mai lényegtelensége

Manapság azonban ez – szerintem – már nem lényeges. A termelő munka már nem szabhatja semminek az értékét. Ezért a jogcím is érvénytelen, és a szocdemokraták mindenütt lekerülnek a hatalom, a szocdemokrata pártok sok helyen szétesnek. Persze nem csak a termelő munka csökkentett szerepe miatt történik ez, hanem azért is, mert a legtöbb szocdemokrata párt – így a magyarországi is – teljesen lemond minden olyan követelésről, amely csorbát ejthet a tőke érdekein.

A termelő munkás maga egyre jobban szorul háttérbe. A derék vállalkozó alig tud értéktöbbletre, és ennek következtében nyereségre szert tenni. Még a nagy multik sem élveznek kizárólagos helyzetet abban a tekintetben, hogy az adómentességből tudnak nagy hasznot húzni, akármennyire rosszul is fizetik a munkaidőt. A globális piaci verseny megeszi a nyereségüket azért, mert majdnem minden vállalkozás áron alul vagy éppen az előállítási költségen kell eladni az áruit. Másképpen nem maradhatnak föl a piacon. A nagy multik csak úgy léteznek, hogy az adósságukat a bankoknál vagy a hitelezőknél többnyire külön számlákon eldugják. A mai értéktöbblet- illetve nyereségképzés így működik – a forgalomból befolyó nyereség egy számlán nyilvánul meg, az adósság ettől elkülönítve egy másik nyilvántartásban szerepel. Tehát a nagy cégek könyvelésében legalább két külön mérleg van: az, amelyben jegyzik az áruforgalom nyereséges voltát, és egy másik, amelyben szerepelnek az adósságok és ennek kamatozása, illetve törlesztése.

Az első nyilvántartás a közönségnek, illetve nyilvánosságnak szól. „Közönség” alatt a befektetőket értsük, azaz a különféle beruházókat. Őket a multi cég megnyugtatja bíztató számokkal. Termeltünk, eladtunk, és ki is fizetünk osztalékot. Aztán fénylő papíron kiadunk szép kilátást a cég jövőjét illetően, és ezzel nyerünk a részvényesek és hitelezők bizalmát.

Olyan időket élünk, amelyekben az áru árát mindenféle illetékek, adók és hitelkamatok terhelik. Azonkívül a márkák teljesen fölrúgják minden értékképzési elméletet, hiszen monopóliumi helyzetet teremtenek maguknak. Tehát az előállítási költségek és az eladási ár nem állnak arányban. Azt kérik, amit akarnak – és kapják is, mert a márkás cuccal a fogyasztó jelzi környezetének, hogy nem balek, hanem nyertes a versenyben. Erre hajlandó tekintetes pénzösszegeket elkölteni, hogy ezzel ápolja az énjét.

4. A vagyonos osztályok közti verseny

A marxi elmélet szerint a pénztőke, a kereskedelmi tőke és a földtulajdon mintegy élősködnek a termelő tőkén. Minden nyereségük ered az értéktöbbleten, azaz azon, amit a tőke termelő része tud kihozni a termelésből. Ezen osztozkodnak, legalább annak idején Marx ezt figyelte meg.

Ma pedig inkább észrevehető, hogy a pénztőke, a kereskedelmi tőke és a földtulajdon eldöntik, mennyi mozgásteret hagynak a termelő tőkének.
Az ingatlanspekuláció sok minden céget tesz tönkre, mert kiűzi a helyéről.

Ha a bankok a vállalkozóknak nem adnak hitelt, hogy termeljék, de a nincsteleneknek utána dobják a fogyasztói hitelt, ahogy itt Magyarországon történt, ezzel meghatározzák a termelés nagyságát és a külföldi és belföldi cégek érvényesülését illetve nem érvényesülését. Valahogy látható, hogy ennek nem lehetett jó vége, nem csak utólag kellett volna kiderülnie.

A kereskedelmi tőke végre jelen van az egész világon és arra kényszerít minden termelőt, hogy minden vetélytársával versenyezzen a nagyvilágon. Gondoljuk csak az Amazonra – nem tudom, itt mennyire elterjedt – amely gyakorlatilag mindenhonnan mindenhova szállít. Különféle élelmiszerbotrányok folyamán kiderül, hogy néhány nagykereskedő cég uralja az EU élelmiszerforgalmát és -ellátását.

Ebben sok segítséget kapnak a politikától, hiszen az EU politikusai meg vannak győződve, hogy a szabad verseny végül is sok mindenkinek hoz hasznot, nekik pedig telt pénztárt, és nem hajlandó beismerni, hogy ez nem így működik.

5. A felesleges lakosság

Ma látható, hogy egyre kevesebb emberre van szüksége a termeléshez. Cégek bezárása, létszámcsökkentés, kihelyezés Délkelet-Ázsiába stb. oda vezet, hogy a normális munkakörülmények közt alkalmazott ember lassacskán eltűnik mindenhonnan.

Ez elsősorban a tőke sajátos logika szerint keletkezett: az élő munkát igyekszik helyettesíteni gépekkel, és ezzel csökkenteni a munkabérre fordított pénzösszegeket. „Versenyképességnek” hívják ezt a politikusok és gazdasági szakértők, és ajánlják mindenkinek, mint csodaszert. Ezáltal történik egyfelől a termelési folyamatban lévők egyre intenzívebb igénybevétele és ennek következtében kimerülése, felhasználása. Másfelől pedig egyre több ember nem kell a tőkének, és arra van utalva, hogy közpénzzel tartsák el. Így a szociális állam kerül ferde helyzetbe, mert egyre kevesebben fizetnek be a különféle pénztárakba, de egyre többen szorulnak rá, hogy ezekből kapjanak. Ennek köszönhető az újra szalonképes demokratikus rasszizmus megerősődése a hoppon maradtak ellen, akik szegénységükhez még szidalmat is kapnak, mint felesleges, haszontalan selejt, teher a társadalomnak.

A tőke sajátos fejlődési törvénye arra vezet, hogy egyre jobban alámossa a saját alapzatát, amely a bérmunkán alapul. Ez sajátságos ellentmondás: az, amely naggyá tette a tőkét – a bérmunka – most nagyrészt feleslegessé vált, amely a nyereség szempontjából nem kis gondot okoz a vállalatoknak.

Így például sírnak, hogy nincs elég képzett szakmunkás.

Persze, ez a fajta szakmunkás, aki úgy dolgozik, hogy valamilyen csodalatosan felszerelt munkahelyen tíz más embert helyettesít – ez gyér és nem tart ki sokáig. Vagy megy máshova, vagy összeomlik előbb-utóbb.

Az emberek kisemmizése pedig egy másik problémához vezet: rohamosan csökken az emberek fizetőképessége, és a sok egyre olcsóbban termelt áru nem könnyen talál vevőre.

Hitelezéssel, ingatlanspekulációval, és egyre jobb eladósodással próbálják a mi társadalmunk döntéshozó emberei – politikusok, bankok, úgynevezett szakértők – ezt a növekvő szakadékot kezelni, – tehát növekedést, azaz nyereséget kihúzni a társadalomból, amely csak a társadalom nagyobb eladósódásához vezet. Az egész EU-ban ma hatalmas adóssághalmazt tolnak maguk elé: államok, cégek, tartományok, községek és egyének egyaránt. De ez egy mási téma, erre már nem tudok itt részletesen kitérni.

6. A bérmunkán alapuló termelés fejezi ki a tőkés gazdaság siralmas voltát
(

Tulajdonképpen helyesebben úgy kellene kifejezni, hogy „az elvont munkán”, de mivel nem tértem ki arra, mit jelent az elvont munka, így rövidítve mondom, hogy „bérmunka”, ami annyit jelent, hogy másvalakinek odaengedett fizetett munka.)

Térjünk vissza Marxhoz. Az „Alapvonalakban“ áll ez az idézete:

„A valóságos gazdagság” – ugye, gazdagság, meglévő hasznos és élvezetes dolgok, azaz konkrét gazdagság, tehát valóságos gazdagság – „valamennyi egyén kifejlődött termelőereje. Akkor már semmiképpen sem a munkaidő, hanem a rendelkezésre álló idő (»disposable time«) a gazdagság mértéke. A munkaidő, mint a gazdagság mértéke magát a gazdagságot, mint a szegénységen alapulót tételezi, a rendelkezésre álló időt pedig, mint a többletmunkához való ellentétben és ellentét által létezőt – vagyis az egyén egész idejének munkaidőként való tételezése, és ezért az egyén puszta munkássá degradálása, a munka alá való besorolása. Ezért a legfejlettebb gépi berendezés most arra kényszeríti a munkást, hogy hosszabb ideig dolgozzék, mint a vadember teszi, avagy mint ő maga a legegyszerűbb, legdurvább szerszámokkal tette.”

Tehát Marx itt azt mondja: egy társadalom igazi gazdagsága a „disposable time”, a szabadon rendelkezésre álló idő. A munka viszonylagos feleslegessége egy társadalom gazdagsága!

A tőkés rendszerben azonban a nagy technikai fejlődés arra vezet, hogy a munka feleslegessé tételével maguk az emberek válnak feleslegessé. Nem vezet nyugalomhoz, élvezethez, hanem hajszához, betegséghez és nyomorhoz.
A tőkés termelés saját fejlődése, haladása alatt még fokozza abszurd voltát. Más időkben, társadalmakban is létezett nyomor, éspedig azért, mert hiányzott valami, mert volt rossz termés, tönkrement a gabona, vagy megdöglöttek az állatok. Valami nem volt, ami kellett. Nálunk a nyomor abból fakad, hogy minden megvan.

Ez a 2017 október 18-án „A tőke 150 éve“ című konferencián tartott előadásom szövege.