A SINA BANKHÁZ AUSZTRIAI TEVÉKENYSÉGE

A bankház ausztriai tevékenysége sok mindenből állt. Én itt csak a szó szorosabb értelembe vett bankügyekre fogok korlátozódni. Mert a Sina családnak sok földbirtoka is volt az örökös tartómányokban, valamint Cseh- és Morvaországban. De az uradalmakról és ennek kezeléséről itt nem lesz szó, hiszen akkor túl sok időt venne igénybe az előadásom.


1. Gyapot, gyapjú, dohánykereskedelem.

Az árukereskedelem az idővel csökkent jelentőségében a bankház egyéb területeken folytatott tevékenységével szemben, de a családi és egyben bankházi vagyon alapját hozta létre, már a 18. században és a napoleoni háborúk alatt.


2. Az állam hitelezése.

Ez a harmincas és 40-es években talán a bankház legfontosabb jövedelmi forrása volt, és egyben nagy politikai súlyt adott, amely más területekre is kihatott. Arról majd később.


3. Magánhitelezés.

A magánhitel számos területre terjedt ki. Ez először a bankház kereskedelmi tevékenységből fakadt ki, mivel váltóhitel formájában hitelezte szállítóit és vevőít. De ezt a kereskedelmi hitelt a reformkorban terjedelemben és jelentőségében jóval túlszárnyalt a nem kereskedelmi jelleg+ kölcssönzés.
Az osztrák, de főleg a magyar nemesség nagy mértékben fordult a Sina bankházhoz, hogy saját pénzügyi nehézségein segítsen. (Legtöbbször viszont, ahogy különben gyakran szokás kölcsönfelvételekkel, – ma is –, ily módon csak halasztották és egyben fokozták ezeket a pénzzavarokat.)
Az osztrák városi és vidéki lakosság is fordult hozzá, ha házat kellett venni, lányuknak kellett hozományt adni, vagy hasonló kiadások miatt támadt hirtelen pénzszűke. A görög származásuak ilyen kérdésekben majdnem kizárólag a Sina bankházhoz fordultak.


4. Értékpapírkibocsátás és -kereskedelem.

A bankház kibocsátott államkötvényeket, magánkötvényeket és a saját alapította Rt-k részvényeit. A szóban forgó államkötvényekhez tartoztak olasz kötvények, a lombardo-velencei Monte kibocsátotta járadékos kötvények, az úgynevezett "inskripciók" is. Bár a bankház nem vett részt azok kibocsátásában, az idővel erősen befolyásolta ezt.
Ezeket az értékpapírokat részben saját ügyfeleiknek adta el, néha is kedvező áron. Az ausztriai közönségnél is helyezte el, szervezte a rendszeres törlesztést és kamatkifizetést, valamint az akkori kötvényeknél szokásos sorsolást is.
Továbbá külföldön értékesítette, nyilvános tőzsdéken vagy kereskedelmi partnereinél.
Külföldi értékpapírokkal is kereskedett, és ügyfeleik kérésére be is szerezte egy-egy külön értékpapírt külföldi partnerein keresztül. Megfigyelhető, hogy Franciaországgal és Svájc francia nyelvű területeivel alakultak ki szorosabb kapcsolatok.
Az értékpapírkereskedelemhez az árfolyamaik befolyása is tartozott. Ha nyomni akarták az árfolyamokat, nagy mennyiségekben eladták az illető papírt. Azért a bankház minden ilyennemű értékpapírból tartott nagy készletet. Ha pedig jó árfolyamokat akartak elérni, akkor szintén nagy mennyiségekben vásárolták fel ezt a kötvényt vagy részvényt. Ezekben a műveletekben a két-három nagy reformkori ausztriai bankház vett részt, sőt feltételezhető, hogy itt, ahogy másutt is, sorosan együttmüködtek.


5. Idegen pénzek kezelése, tehát mások vagyonának az igazgatása. Árvapénztár. Folyószámlák.

Sok volt a család, aki a Sina bankházat megbízta ingatlan és ingó vagyona kezelésével. Ezek jelentős részét ismét a görög származásuak tettek ki, gyakran egykori kereskedők utódai, akik más társadalmi területeken tevékenykedtek és elődeiktől felhalmozott vagyonát biztos és hozzáértő kézbe akarták helyezni. Hasonló indítékből más, nem görög bank- és kereskedőházak örökösei fordultak a Sináékhoz.
Uradalmak, városi házak bérbeadásával, karbantartásával is foglalkoztak, gondnokok, jószagigazgatók és egyéb alkalmazottak egész serege segítségével és megfelelő jutalék mellett.
A görög orthodox egyházon keresztül az ausztriai görögök árvapénztárként is működtek.
Végre rendes folyószámlát is lehetett nyitani a Sina bankháznál. Példaként szerepelhet Széchenyi István folyószámlája: A bankház 4% kamatot adott, ha az ügyfél odahelyezett pénzt; 5%-ot követelt, ha kölcsönzött neki pénzt. Az ügyfélnek félévente küldött mérleget a folyószámlán végbement változásokról. Az ügyfél kérésére a bankház elintézett külföldön vársárlásokat, jutalék mellett.
A devizaváltást előző formában ellátotta az ügyfeleket külföldön beváltható fizetőeszközökkel: Az utazók nevére szóló váltókat kiállított az utazás célpontján lévő üzleti társai számára. Ezeket ott váltották be (számítolták le) a mindenkori országos pénznembe.


6. Rt-formában létrehozott vállalatok.

Azon vállalkozások közé, amelyeket a Sina bankház résztvételével jöttek létre, a reformkor legnevesebb Rt-ket kell sorolni. Sina György segítségével alakult a DGT és ő alapította a Déli Vasutat, amelynek egy szárnya Győr felé ágazott ki. A Sina bankház egy ideig tulajdonosa volt a Bécsújhelyi csatornának, amely főleg kőszén és fa szállítására szolgált. Sok egyéb vállalkozás részvényese is volt, ami beleszólási lehetőséget adott neki az akkor még gyér számú és gyenge tőkejű osztrák iparba.


Én most a második pontra, az állam hitelezésére akarok bővebben kitérni.

Amikor Sina György 1826-ban belépett az állami hitelezők közé, az osztrák pénzrendszer éppen kilábalt a francia háborúk okozta pénzügyi zavarokból. Hátra volt az eddig ismeretlen mértéktelen infláció, hátra volt az 1811-es államcsőd, a Nemzeti Bank 1816-ban történt alapítása, és a Bécsi Kongresszuson végbement európai újjaszervezése, amely a pénzügyek területen is jelentős döntéseket hozott. A Monarchia lakossága lassacskán visszanyerte a bizalmát a papírpénz iránt, és kezdett bízni az államkötvényekbe is, ami nélkülözhetetlen feltétel volt azok piaci elhelyezéséhez. Tehát Sina György jó időben került ebbe az előkelő tarsaságba, azért is, mert ez a hitelező csoport Sina felvétele után zárt körű rendezvény maradt egészen a 48-as forradalomig.

1826-tól 1841-ig négy bankház tartotta kezükben az államhitelt. 1841-ben az egyik ment csődbe, így a forradalomig csak harmán tartották ezt a monopóliumot.

Egy államkölcsön kibocsátását megelőztek hosszú tárgyalások. Az állam pénzügyi illetékese, az udvari kamara elnöke, közölte a kölcsönkibocsátás szándékát és ennek tervezett terjedelmét a banházakkal. Akkor ők tanácskoztak egymást közt a feltételekről. Kiosztották a minden egyes bankházra eső részét. Kialakították elképzelésüket a résztvételük „áráról“, azaz a jutalékról, amelyet akartak követelni. Utána kezdtek tárgyalni az említett elnökkel.

A feltételek közt tartott a kölcsön formája.

Voltak normális kölcsönök, amelyeket olyan kötvényekben bocsátottak ki, amelyeknek fix értéke és fix kamata volt. Ezeket a kötvényeket „metalliques-nek“ hívták, mert értéküket pengőforintban rögzítették, tehát az ezüsthez volt kötve, holott papírpénzben fizették a kamatot és a félévente történő törlesztést is. Így megóvták a vevőt az akkor még némi gyanúval fogadott papírpénz esetleges értékvesztésétől valamint a papírpénz és ezüstpénz közötti felártól, az úgynevezett „agiotól“. Ezek a metalliques nevű kötvények voltak a reformkori hitelrendszer pillérei: 5%-kal kamatoztak, ennek minden más értékpapírnak kellett igazodnia, ha vevőre akart találni.

Létezett egy másik kölcsönfajta is, amelyet valószínűleg Salomon Rothschild bevezetett az osztrák hitelrendszerbe. Ezek az úgynevezett sorsolási kölcsönök voltak. Az ilyen keretben kibocsátott kötvények magukban egyesítették az államhitel megbízhatóságát a szerencsejáték izgalmával. Minden kötvényen, a normális kölcsönök esetében is, állt egy szám. A félévi kifizetéseknél az állam visszavásárolt egy korlátozott mennyiséget, a többire fizette ki a kamatot. A törlesztendő kötvények számait néhány nappal ezelőtt tették közzé. A sorskölcsönöknél minden ilyen alkalommal volt néhány „találat“, de melyek számra estek, csak a fizetés napján derült ki. Ennek következtében a számok nyilvános közzététele és a kifizetés napja között felment az illető kötvények árfolyama, mert sokan vették, találatra reménykedve.
A legmagasabb nyereségeket a kölcsön lejárati határidő végére helyezték, hogy a kötvények mindvégig maradjanak vonzóak. Ez a fajta kölcsön kapósabb volt és a bankházaknak hozott nagyobb nyereséget, de az államnak jelentett kevesebb bevételt. Ezért ilyen kölcsönre akkor került sor, ha az államkassza szorult helyzetben volt, ami tárgyaláskor jobb esélyeket adott a bankházaknak.

Ezeket az esélyeket igyekezték fokozni tőzsdei műveletek segítségével is. A tárgyalások előtt a bankházak nagy mennyiségben dobtak piacra olyan kötvényeket, amelyek előző kölcsönöktől birtokukban voltak. Ezzel nyomták az árfolyamot és fokozták az állam pénzszűkét.
A tárgyalások befejezte és a szerződés kötése után a bankházak befizették a kölcsön összegét az államkasszába, a szigorúan titkos jutalékot levonva, és átvették a kötvényeket. Valószínű, hogy reszletekben történt ez a „csere“, tehát először csak a felet vagy negyedet vették át és fizették ki, később már eleve rögzített időponton a következő részletet.

Egy-egy úgynevezett konverziós kölcsönt is kibocsátottak, amelyeknél előző kölcsönöktől származó kötvényeket kényszerhez folyamodva váltottak be, csökkentett kamatlábbal. Ezzel az államférfiak az államadósság terhét akarták csökkenteni, de ez ilyen módszerekkel nem sikerülhetett. Az alacsonyabb kamattal elért enyhébb adósságszolgálatért ugyanis az egész osztrák államhitel megrendítésével fizettek, amely nyomta az állami kötvények árfolyamát és nehézítette a kötvények elhelyezését belföldön és külföldön. Az utolsó konverziós kölcsönre 1830-ban került sor.

Az állam nyakán maradtak a félévi kifizetések. Nem lehet tudni pontosan, mennyire a bankházak szervezték ezeket és mennyire az udvari kamara vett részt. De vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a bankházak eleve, talán már a szerződés kötésekor ismerték a számokat és a sorsolási kölcsönöknél azt is, melyik számra esik találat. Az is lehetséges, hogy ők maguk döntettek a számokról. Mindenesetre tudtak kedvelt ügyfeleiknek olyan kötvényeket félretenni, amelyekkel majd nyerni lehetett.


A bankárok, mindenekelőtt Sina György bevontak olasz kötvényeket is a kölcsönmüveleteikbe, holott ezek rendeltetése tulajdonképpen megtiltotta ezt a hasznosítást.

A Sina bankház ezekkel az állami kölcsönökkel nagyon jól keresett 48-ig. Utána az állam hitelezése inkább terhére vált, mert Ausztria pénzügyi helyzete erősen megrendült a háborúskodás és Magyarország és az olasz tartómányok katonai megszállása következteként. Ez volt egyik oka annak – korántsem az egyetlen –, miért indult a bankház hanyatlása.


Befejezésül még néhány szó arról, hogyan került Gödöllő a Sináék birtokába.

Az utolsó Grassalkovich erősen eladósodott és ezenkívül utódok nélkül maradt. Különben nagy szélhámos volt, aki sok hitelezőjét becsapta. Az akkori magyar törvények pedig sokáig megmentették a csődeljárástól, amely csak halála után bekövetkezett. Hitelezői közé tartott az egyik nagy bankház, az Arnstein és Eskeles bankház. Őket 48-ban fenyegette a csőd, de a másik két bankház megmentési akciót indított, mert egy ilyen csőd hátrányosan érintette volna őket is. A megmentési művelet eredményezte azt, hogy Arnstein és Eskeles követelései Rothschild és Sina birtokába kerültek. Ily módon Sina György szerezte magának a Grassalkovich-féle csődtömegre vonatkozó jogcímeket, és a per végével Gödöllő ura lett.

Sina György azt tervezte, hogy Gödöllőn haladó eszközökkel bocsátkozzék mezőgazdasági termelésbe és az itt termelt élelmiszerekkel ellássa Budát és Pestet. De 1856-ban halt meg és ezért ebből nem lett semmi. Fia másként képzelte el Gödöllő szerepét. Neki nem üzleti, hanem társadalmi elképzelései voltak, de ezek sem váltak be. Így a 19. század 60-as éveiben lezárult a Sináek története Gödöllőn.
A fenti megfogalmazás alapjául szolgált a 1998-ban német nyelven megjelent "Die Geschichte des Bank- und Handelshauses Sina" című könyvem.

Az államkölcsönökre és a dohánykereskedelemre vonatkozóan több bécsi levéltár anyagát használtam föl, főleg a Finanzarchivét, a gyapotkereskedelemre nézve a Hofkammerarchiv eléggé gyér anyagával kellett beérnem, Sina György és Széchenyi Istvánnal üzleti kapcsolataira inkább a budapesti levéltárakban bukkantam, illetve az esztergomi Vízügyi Múzeumban.

__________________________________________________________________________

in: A Sina család Magyarországon. Gödöllői Múzeumi Füzetek 6., 2004

vissza a magyar publikációk oldalához

vissza a bevezető oldalhoz