A SINA BANKHÁZ
AUSZTRIAI TEVÉKENYSÉGE A bankház ausztriai tevékenysége sok mindenből állt. Én itt csak a szó szorosabb értelembe vett bankügyekre fogok korlátozódni. Mert a Sina családnak sok földbirtoka is volt az örökös tartómányokban, valamint Cseh- és Morvaországban. De az uradalmakról és ennek kezeléséről itt nem lesz szó, hiszen akkor túl sok időt venne igénybe az előadásom.
Az árukereskedelem az idővel csökkent jelentőségében a bankház egyéb területeken folytatott tevékenységével szemben, de a családi és egyben bankházi vagyon alapját hozta létre, már a 18. században és a napoleoni háborúk alatt.
Ez a harmincas és 40-es években talán a bankház legfontosabb jövedelmi forrása volt, és egyben nagy politikai súlyt adott, amely más területekre is kihatott. Arról majd később.
A magánhitel számos területre terjedt
ki. Ez először a bankház kereskedelmi tevékenységből
fakadt ki, mivel váltóhitel formájában hitelezte
szállítóit és vevőít. De ezt a
kereskedelmi hitelt a reformkorban terjedelemben és jelentőségében
jóval túlszárnyalt a nem kereskedelmi jelleg+ kölcssönzés.
A bankház kibocsátott államkötvényeket,
magánkötvényeket és a saját alapította
Rt-k részvényeit. A szóban forgó államkötvényekhez
tartoztak olasz kötvények, a lombardo-velencei Monte kibocsátotta
járadékos kötvények, az úgynevezett "inskripciók"
is. Bár a bankház nem vett részt azok kibocsátásában,
az idővel erősen befolyásolta ezt.
Sok volt a család, aki a Sina bankházat
megbízta ingatlan és ingó vagyona kezelésével.
Ezek jelentős részét ismét a görög
származásuak tettek ki, gyakran egykori kereskedők
utódai, akik más társadalmi területeken tevékenykedtek
és elődeiktől felhalmozott vagyonát biztos és
hozzáértő kézbe akarták helyezni. Hasonló
indítékből más, nem görög bank- és
kereskedőházak örökösei fordultak a Sináékhoz.
Azon vállalkozások közé, amelyeket a Sina bankház résztvételével jöttek létre, a reformkor legnevesebb Rt-ket kell sorolni. Sina György segítségével alakult a DGT és ő alapította a Déli Vasutat, amelynek egy szárnya Győr felé ágazott ki. A Sina bankház egy ideig tulajdonosa volt a Bécsújhelyi csatornának, amely főleg kőszén és fa szállítására szolgált. Sok egyéb vállalkozás részvényese is volt, ami beleszólási lehetőséget adott neki az akkor még gyér számú és gyenge tőkejű osztrák iparba.
Amikor Sina György 1826-ban belépett az állami
hitelezők közé, az osztrák pénzrendszer
éppen kilábalt a francia háborúk okozta pénzügyi
zavarokból. Hátra volt az eddig ismeretlen mértéktelen
infláció, hátra volt az 1811-es államcsőd,
a Nemzeti Bank 1816-ban történt alapítása, és
a Bécsi Kongresszuson végbement európai újjaszervezése,
amely a pénzügyek területen is jelentős döntéseket
hozott. A Monarchia lakossága lassacskán visszanyerte a
bizalmát a papírpénz iránt, és kezdett
bízni az államkötvényekbe is, ami nélkülözhetetlen
feltétel volt azok piaci elhelyezéséhez. Tehát
Sina György jó időben került ebbe az előkelő
tarsaságba, azért is, mert ez a hitelező csoport Sina
felvétele után zárt körű rendezvény
maradt egészen a 48-as forradalomig. 1826-tól 1841-ig négy bankház tartotta
kezükben az államhitelt. 1841-ben az egyik ment csődbe,
így a forradalomig csak harmán tartották ezt a monopóliumot.
Egy államkölcsön kibocsátását
megelőztek hosszú tárgyalások. Az állam
pénzügyi illetékese, az udvari kamara elnöke,
közölte a kölcsönkibocsátás szándékát
és ennek tervezett terjedelmét a banházakkal. Akkor
ők tanácskoztak egymást közt a feltételekről.
Kiosztották a minden egyes bankházra eső részét.
Kialakították elképzelésüket a résztvételük
áráról, azaz a jutalékról,
amelyet akartak követelni. Utána kezdtek tárgyalni
az említett elnökkel. A feltételek közt tartott a kölcsön
formája. Voltak normális kölcsönök, amelyeket
olyan kötvényekben bocsátottak ki, amelyeknek fix értéke
és fix kamata volt. Ezeket a kötvényeket metalliques-nek
hívták, mert értéküket pengőforintban
rögzítették, tehát az ezüsthez volt kötve,
holott papírpénzben fizették a kamatot és
a félévente történő törlesztést
is. Így megóvták a vevőt az akkor még
némi gyanúval fogadott papírpénz esetleges
értékvesztésétől valamint a papírpénz
és ezüstpénz közötti felártól,
az úgynevezett agiotól. Ezek a metalliques nevű
kötvények voltak a reformkori hitelrendszer pillérei:
5%-kal kamatoztak, ennek minden más értékpapírnak
kellett igazodnia, ha vevőre akart találni. Létezett egy másik kölcsönfajta
is, amelyet valószínűleg Salomon Rothschild bevezetett
az osztrák hitelrendszerbe. Ezek az úgynevezett sorsolási
kölcsönök voltak. Az ilyen keretben kibocsátott
kötvények magukban egyesítették az államhitel
megbízhatóságát a szerencsejáték
izgalmával. Minden kötvényen, a normális kölcsönök
esetében is, állt egy szám. A félévi
kifizetéseknél az állam visszavásárolt
egy korlátozott mennyiséget, a többire fizette ki a
kamatot. A törlesztendő kötvények számait
néhány nappal ezelőtt tették közzé.
A sorskölcsönöknél minden ilyen alkalommal volt
néhány találat, de melyek számra
estek, csak a fizetés napján derült ki. Ennek következtében
a számok nyilvános közzététele és
a kifizetés napja között felment az illető kötvények
árfolyama, mert sokan vették, találatra reménykedve.
Ezeket az esélyeket igyekezték fokozni
tőzsdei műveletek segítségével is. A tárgyalások
előtt a bankházak nagy mennyiségben dobtak piacra olyan
kötvényeket, amelyek előző kölcsönöktől
birtokukban voltak. Ezzel nyomták az árfolyamot és
fokozták az állam pénzszűkét. Egy-egy úgynevezett konverziós kölcsönt
is kibocsátottak, amelyeknél előző kölcsönöktől
származó kötvényeket kényszerhez folyamodva
váltottak be, csökkentett kamatlábbal. Ezzel az államférfiak
az államadósság terhét akarták csökkenteni,
de ez ilyen módszerekkel nem sikerülhetett. Az alacsonyabb
kamattal elért enyhébb adósságszolgálatért
ugyanis az egész osztrák államhitel megrendítésével
fizettek, amely nyomta az állami kötvények árfolyamát
és nehézítette a kötvények elhelyezését
belföldön és külföldön. Az utolsó
konverziós kölcsönre 1830-ban került sor. Az állam nyakán maradtak a félévi kifizetések. Nem lehet tudni pontosan, mennyire a bankházak szervezték ezeket és mennyire az udvari kamara vett részt. De vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a bankházak eleve, talán már a szerződés kötésekor ismerték a számokat és a sorsolási kölcsönöknél azt is, melyik számra esik találat. Az is lehetséges, hogy ők maguk döntettek a számokról. Mindenesetre tudtak kedvelt ügyfeleiknek olyan kötvényeket félretenni, amelyekkel majd nyerni lehetett.
A Sina bankház ezekkel az állami kölcsönökkel nagyon jól keresett 48-ig. Utána az állam hitelezése inkább terhére vált, mert Ausztria pénzügyi helyzete erősen megrendült a háborúskodás és Magyarország és az olasz tartómányok katonai megszállása következteként. Ez volt egyik oka annak korántsem az egyetlen , miért indult a bankház hanyatlása.
Az utolsó Grassalkovich erősen eladósodott
és ezenkívül utódok nélkül maradt.
Különben nagy szélhámos volt, aki sok hitelezőjét
becsapta. Az akkori magyar törvények pedig sokáig megmentették
a csődeljárástól, amely csak halála után
bekövetkezett. Hitelezői közé tartott az egyik nagy
bankház, az Arnstein és Eskeles bankház. Őket
48-ban fenyegette a csőd, de a másik két bankház
megmentési akciót indított, mert egy ilyen csőd
hátrányosan érintette volna őket is. A megmentési
művelet eredményezte azt, hogy Arnstein és Eskeles
követelései Rothschild és Sina birtokába kerültek.
Ily módon Sina György szerezte magának a Grassalkovich-féle
csődtömegre vonatkozó jogcímeket, és a
per végével Gödöllő ura lett. Sina György azt tervezte, hogy Gödöllőn
haladó eszközökkel bocsátkozzék mezőgazdasági
termelésbe és az itt termelt élelmiszerekkel ellássa
Budát és Pestet. De 1856-ban halt meg és ezért
ebből nem lett semmi. Fia másként képzelte el
Gödöllő szerepét. Neki nem üzleti, hanem társadalmi
elképzelései voltak, de ezek sem váltak be. Így
a 19. század 60-as éveiben lezárult a Sináek
története Gödöllőn. Az államkölcsönökre és a dohánykereskedelemre vonatkozóan több bécsi levéltár anyagát használtam föl, főleg a Finanzarchivét, a gyapotkereskedelemre nézve a Hofkammerarchiv eléggé gyér anyagával kellett beérnem, Sina György és Széchenyi Istvánnal üzleti kapcsolataira inkább a budapesti levéltárakban bukkantam, illetve az esztergomi Vízügyi Múzeumban. __________________________________________________________________________ in: A Sina család Magyarországon. Gödöllői Múzeumi Füzetek 6., 2004 |