A hitel nem teremtheti meg saját feltételeit
Néhány megjegyzés a reformkori bank- és pénzügyről

 

A hitel szerepe a tőkés rendszer kialakulásában éppen ellentétben állt ahhoz, ahogy a reformkor „hősei“ elképzelték: Nem vezetett ugyan a honi ipar kialakulásához, de a régi feudális viszonyok megdöntéséből alaposan kivitte részét. Az agrárhitel eszközül szolgált arra, hogy a kereskedők rétege hitelnyújtással folyamatosan átvette a föld hasznát a régi uraktól, holott a magyar törvények lehetővé tették, hogy a nemesek névlegesen megmaradtak a föld birtokában – bár nem élvezhették annak hozamát, ez már el volt zálogosítva a hitelezőknek.
Nem érdemes itt részletekkel foglalkozni: Az erre vonatkozó anyag, amelyre én tanulmányomban támaszkodtam, magyar szerzőktől származik és magyar nyelven jelent meg. Az egyetlen téma, amelyhez kerestem az eddig közzétett tanulmányokat felülmúló anyagot és azokat meg is találtam, a parciális obligációk témája.


A parciálisok – különleges értékpapírok a kapitalista korszak küszöbén

1. A parciális obligációk haszonélvezői és árfolyama

Rövidesen leírom az eljárást: Az osztrák és német mágnások magánkötvényeket (Privatanleihen ) adtak ki a bécsi bankházak közvetítésével. A kibocsátó aláírt egy – illetve több – főadósságlevelet (Hauptschuldverschreibungen), amelyeket egy intézménynél, többnyire az Osztrák Nemzeti Banknál, helyezett letétbe. Erre a főadósságlevélre ő, illetve a bankház kiadott kisebb összegekre szóló – általában nyomtatott – részadósságleveleket (Teilschuldverschreibungen), az úgynevezett parciális obligációkat. Ezeket eladták a tőzsdén vagy másutt, de hol és hogyan, a legtöbb esetben nem tudni.
Ezek a parciálisok két fajtába oszthatók: Az első kategóriába tartoznak azok, amelyeket egy bizonyos előre rögzített törlesztési terv szerint fizettek vissza. (A tervet a kérvénnyel együtt kellett benyújtani az illetékes udvari intézményekhez.) Általában évente kétszer került sor törlesztésre és kamatfizetésre. Ebben a sorsolásnak csupán az volt a szerepe, hogy vele döntették, melyik parciálisokat törlesztenek ez alkalommal. A névértéküket és a kamatot fizették ki, a többi parciálisra csak a kamatot. Az ilyen parciálisok névértéke többnyire 1000 ft. volt, de előfordultak 500-asok és 250-esek is.
A másik csoportba a lottószerű parciálisok tartoznak. Minden törlesztési határidőnél kisorsoltak olyan jegyeket, amelyekre kissé többet fizettek ki, mint a névértéküket, hozzá még néhány nagyobb és kisebb nyerőt. A legnagyobb nyerőket rendszerint a törlesztési idő végére helyezték, hogy a parciálisok minél inkább vonzók maradjanak a lehetséges vevőknek. Ez a második csoport ritkább volt, engedélyezése nemegyszer császári hozzájárulással történt és kiváltságnak számított. A lottóbizottság (Lottokommission) többször tiltakozott ez ellen, mert ezek a kötvénykibocsátások a hatáskörével ütköztek anélkül, hogy a szervezők – a lottóval ellentétben – adót fizettek volna. A lottószerű parciálisok névértéke jóval kisebb volt, mint a többieké, 20 és 50 ft. között mozgott.
A kibocsátást a bankházak végezték, de semmilyen garánciát nem vállaltak. Ők ezeken az ügyeken jól kerestek, mert sohasem fizették a főadósságlevélen szereplő összeget a tulajdonképpeni kibocsátónak, hanem jóval kevesebbet, a kockázatra hivatkozva. A tényleg kifizetett összeg ismeretlen maradt, mert titkos szerződések tárgya volt. Sokszor ugyanis körbe voltak iktatva „szerződésesek“ (Kontrahenten), akik a bankházzal tárgyaltak, továbbá a főadósságlevél letétbe helyezésével vagy a parciálisok eladásával foglalkoztak. Ezekért a szolgálatakért ők is kaptak pénzt, de hogy mennyit, a titkosítás miatt nem lehet tudni.
A bankházak „kockázata“ abból állt, hogy a parciálisok árfolyama ingadozásoknak volt kitéve, ezért hiteleztek kevesebbet, mint a parciálisok összes névértékét, ráadásul jutalékot kértek. Törlesztéskori nemfizetés esetén minden felelősséget elhárítottak maguktól, ahogy az a csalárd kötvénykibocsátásoknál (Grassalkovichénél és valamennyi Seeligmann szervezténél) mutatkozott.
Ebből világosan kiderül, hogy ezek az ügyletek az adósoknak nagyon drágák voltak, mert tekintet nélkül a tényleg megkapott pénzre nekik ki kellett fizetniük a parciálisok tulajdonosainak a teljes értéket. (Feltételezve, hogy mindegyiküket sikerült eladni. Arról, hogy ez mennyire volt szokásos, nincsenek adataink.) De ezeknek a hitelügyleteknek hosszú lejárata döntő előnyt jelentett az adósoknak, ezért fedezte velük pl. pénzszükségletét Eszterházy Pál herceg, aki osztrák nagykövet volt Londonban és ott jóval olcsóbb kamattal szerezhetett volna kölcsönt, de valószínűleg rövidebb lejárattal.
A tényleg kifizetett összegekről egyetlenegy forrást találtam, ez azonban kivételes esetre, Grassalkovichére vonatkozik: Ő betábláztatta a 1820-as év kölcsönének 600.000 forintra szóló főadósságlevelét Pest megyében, ugyanakkor kitábláztatta régi adósságait, összesen – konvenciós forintba átszámítva – 334.500 ft. összegben. Jogosan feltételezhető, hogy ezt a pénzt a bankháztól – ez esetben Arnstein és Eskelestől – kapta meg, de hogy ez már a teljes összeg volt-e, kétségbe vonható. Egy röpirat egy 20.000 forintos összeget említ , amelyet Grassalkovich állítólag jutalékként fizetett a bankháznak.
Ezzel kapcsolatban szó volt arról, hogy ezek a hitelműveletek uzsoraszerűek lettek volna. Az „uzsora“ szót általában ama értelemben használják, hogy a kamat az akkor szokásos és törvényes kamatlábnál magasabb volt, és azért tönkretette az adóst. Ez pedig az uzsora jellegét nem adja vissza helyesen. Egy hitel akkor hajtja csődbe az adóst, ha túlterheli a fizetőképességét. Ennek egyik oka az lehet, hogy a kamat felülmúlja az adós nyereségét, vagy hogy a tervezett üzletekből nem lesz semmi. Az is lehet viszont, hogy az adós olyan jövedelemforrásokkal rendelkezik, amelyek egyáltalán kérdésessé teszik a hitel visszafizetését. Ilyen értelemben manapság is létezik uzsora: Ha egy bérből vagy fizetésből élő ember hitelt vesz fel lakás- vagy kocsivétel végett, így megdrágítja magának ezt a szerzeményt, mert a felvett összegnél többet kell visszafizetnie anélkül, hogy azért többet keresne. Ha esetleg elbocsátják, azaz a jövedelemforrása teljesen elapad, akkor hiába „olcsó“ a kamat, már a visszafizetés lehetetlen.
Hasonló volt a helyzet a magánkötvények kibocsátóinál is. Hatalmas összegeket vettek fel, melyeket földbirtokuk nem tudott előteremteni. Sokszor a hitelezők átvették a birtokot, így néhány bécsi bankház tulajdonosai, mint például Sina György vagy a Biedermann-cég emelkedtek Magyarország legnagyobb földbirtokosai közé.
Példaszerű itt Eszterházy Pál herceg esete, aki számos ilyen hitelt vett fel, amelyek összegei sokkal magasabbak voltak, mint bármilyen más – legalábbis más magyar – nemesé. Kettőről tudunk levéltári anyagból , három továbbit említ Wachtler:

„Die Fürst Eszterházy-Anleihe von 1825 wird an der Börse zu 70 … gehandelt, … das Anlehen von 1826 stand zu 74, während jenes von 1829 zu 78 stand …“

Az újabb hitelfelvételekre azért volt szükség, hogy az adós visszafizethesse a megelőző hiteleket. Eszterházy Pál herceg ezt így is említi egy kérvényben, ezzel indokolva az újabb hitelfelvétel szükségét.
Wachtler a hitelezők oldalán állt, ő a bankházakat védi, mert helyesnek tartja, hogy a kockázatuk miatt drágítaniuk kell a hitelt. Ezért az adósok visszafizetési nehézségeit úgy állítja be, mint a megkapott és fizetendő pénz kedvezőtlen arányának okozóját:

„Sie (= die Bankhäuser) setzen voraus, daß ihr Mitkontrahent keine neuen Schulden mehr mache; aber solche Herren sind in Geldsachen wenig skrupulös – es erscheint eine 2. und eine 3. Anleihe, wodurch diese Papiere überhaupt herabgewürdigt werden. Lauter Ereignisse, welche die Übernehmer von derlei Anleihen in ihr Kalkül aufnehmen müssen.“

Wachtler téved a bankárok számításai megítélésében: Jól tudták, hogy „társai“ új hiteleket fognak felvenni, mert más módon nem tudnak elegendő pénzt előteremteni a hitelezők kielégítéséhez. Lesték az ügyfelük pénzügyi helyzetét, „foguk volt“ a birtokára. Széchenyi 1844 áprilisában, egy olyan évben, amikor újabb hitelfelvételre került sor, jegyzi a naplójában:

„Paul Eszterházy behält seine Güter … kein Wort wahr, daß Rothschild sie übernimmt!“

Úgylátszik, fennállt a veszély, hogy átveszi.

Hasonlóan, mint Wachtler, de még élesebben nyilatkozott az osztrák Udvari Kancellária, szintén az 1844-es évben:

„ … in dem Maße, in dem die kreditsuchende Unternehmung bisher in ihrem Unternehmen unglücklich war, trägt jede solche neue Kreditoperation mehr und mehr den Charakter eines Schwindelgeschäftes zur Hinausschiebung eines Bankrottes in sich.“

Ennek ellenére Eszterházy Pál herceg parciálisai a reformkori Magyarországon az akkori értékpapírok közé tartoztak. Kappel Frigyes pesti nagykereskedő értékpapír-nyilvántartása 1848-ban feltünteti az Eszterházy-sorsjegyeket 40 forintos névértékük szerint, amiből következtethető, hogy egészen a forradalomig megőrizték értéküket. Levéltári kutatásaim során egy alkalommal olyan nyomtatványra bukkantam, amelyen egy Weisz nevű magyarországi kereskedelmi cég úgy próbált magának hitelforrást teremteni, hogy Eszterházy sorsjegyekre vett fel pénzt, kifizetést ígérve nyerés esetén. (Több részlettel nem tudok szolgálni, mert ott csak egyetlenegy darab volt, ebből is hiányzott egy rész.) A Pesti Hazai Első Takarékpénztár főválasztmánya 1842-ben az osztrák államkötvényeken kívül csak az Eszterházy-papírokat ismerte el értékpapírként, így megerősítve ezeknek elfogadottságát, miközben a komáromi hajóbiztosító részvényeit túl kockázatosnak minősítette.
Az Eszterházy-parciálisok árfolyamáról látszólag ellentétes információkat ismerünk. A fenti idézetben Wachtler 70, 74, 78 százalékos árfolyamról írt, más helyen közli:

„Die fürstlich Eszterházysche Anleihe von 1825 stand zu 94 oder auch unter 70.“

Hasonlóképpen nyilatkozik egy név nélkül megjelent röpirat az 1832-es évből:

„Die soliden ungarischen Anleihen stehen auf 76% ihres Nennwertes, die nicht ungarischen auf 98/99%.“

A röpirat szerzője ezért hibáztatja a húszas évek csalárd kötvénykibocsátásait, de már Iványi-Grünwald kérdéssé tette ezt az állítást. Inkább az akkori agrárválságban kereste az okokat, mert ez a válság az iparral alig rendelkező Magyarországot sújtotta súlyosabban, mint az örökös tartományokat.
Tizenegy évvel később egy magyar törvényszéki körlevél azt állítja, hogy ezek a papírok 50 forintért cseréltek gazdát a bécsi tőzsdén, ami 125%-os árfolyamot jelent. Az 1844. évi kölcsön törlesztési terve és a Kappel-féle nyilvántartás ugyanis egyaránt 40 forintot említ, így feltételezhető, hogy mindig ez volt az Eszterházy-„sorsjegy“ névértéke.
Azzal a feltétel, hogy ez a két forrás megbízható, úgy látszik, hogy stabilizálódott, sőt, emelkedett az Eszterházy-parciálisok árfolyama. Ennek egyik oka a takarékpénztár döntése lehetett, egy másik az a tény, hogy Wachtler könyve és a másik írás közzététele között kissé javult a gazdasági helyzet Magyarországon s ezért akadt több olyan személy, aki akarta és tudta pénzét befektetni.
A magyar parciálisok elfogadottsága különlegesen említésre méltó, mert az effajta hitelműveletek elején volt egy sor csalárd kibocsátás, amelyeknél a hitelezők alaposan ráfizettek, és amelyek nagyon rontották a magyar adósok hírét.

2. Ahol hitelművelet van, – ott csalás is lehet: A csalárd kötvénykibocsátások

Ezekre a hitelfelvételekre a húszas években került sor, ezeknél a hitelezőket alig vagy egyáltalán nem elégítették ki. A csalárd kölcsönök két csoportba osztandók: Grassalkovich kötvénykibocsátásai és a Seeligmann szervezte műveletek. Grassalkovich 3 parciális kölcsönt bocsátott ki: 1820-ban egy 600.000 forintra szólót, 1824-ben egy 200.000 forintra szóló,t 1825-ben egy két millió forintra szólót. Grassalkovich összes parciálisa nominális értéke tehát 2 millió 800.000 volt.

Seeligmann a következő kölcsönműveletekért volt felelős:
– Festetics Károly Albert 1828-as mindössze 2 millió 900.000 forintra szóló két illetve három kölcsöne,
– a Hadik grófok 1827-es és 1828-as évi kölcsöne, összesen 1 millió 500.000 ft.
– Eszterházy József gróf 1829-es kölcsöne, 200.000 ft. Állítólag itt Seeligmann a gróf aláírását is meghamisította , mert a kibocsátó a betáblázás idején már a temetőben feküdt. Ez nagyon valószínű, mert a betáblázás szövege rendkívül rövid, méghozzá tanú nélkül került a jegyzőkönyvbe.
– Luzsinszky Alajos báró 1828-ban, 500.000 ft. Ezt a kölcsönt is Pozsonyban tábláztatták be , de előbb a báró Pest megyében is megkísérelte a betáblázást. A pesti hatóságok megtagadták a betáblázást, valószínűleg a Grassalkovich-féle bonyodalmak miatt. Úgy látszik, ők nem akarták, hogy minden csaló éppen náluk találjon menedéket.
– Pejacsevich Antal, 1828, 200.000 ft. E kölcsön betáblázásánál tanúként aláírt valaki, akit már ismerünk: Festetics Károly Álbert.

A csalárd kötvénykibocsátásoknak persze jogi következményeik voltak, keletkeztek röpiratok stb. Így betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen módon tették a szervezők a parciálisokat pénzzé. Sokszor csupán adósságtörlesztésként szolgáltak. Fizetés helyett a hitelező parciálisokat kapott, ami számára hátrányos csere volt. De ez csak utólag derült ki, mert a magyar bíróságok egészen a Hétszemélyes Tábláig nem ismerték el a parciálisokat mint adósleveleket. Legalábbis akkor nem, amikor ezek kifizetéséről volt szó. Előfordult olyan ítélet is, amelyben adóslevélnek minősítették Grassalkovich parciális obligációit: A már említett pozsonyi kereskedő Wachtler pert vesztett, melyben csalással vádolta Grassalkovichot, mert érvényes adóslevél helyett értéktelen papírokat adott neki. Az ítélet szerint Grassalkovich al pari cserélte az eredeti adóslevelet parciálisokra, ebben semmi csalás nem található.
Grassalkovich ügynökei letétbe helyezték ezeket a papírokat, mint Geymüllernél, és erre a „letétre“ pénzt vettek fel, vagy bizományként adták tovább. A Grassalkovich-féle kölcsönök károsultjai szövetségre léptek és így, egyesülten, próbáltak igazságtételt elérni, ami – legalább a szabadságharcig, azaz több, mint 20 esztendő lefolyása alatt, – nem sikerült nekik. Különösen felháborítónak tartották Lind Josef bécsi szabó esetét, akinél Grassalkovich 90.000 konvenciós forinttal maradt adós. Ezt az adósságot eredetileg szokásos adóslevéllel ismerte el, 1820-ban be is tábláztatta Pozsony megyében , de később parciálisokra cserélte. Még később, amikor ez ügyben botrányok keletkeztek, a szabó kérte az adósság kifizetését, mire Grassalkovich és zárgondnoka, Batthyány Imre gróf, Gödöllőre hívatták Lindet és ott közölték vele, hogy a herceg hajlandó az adósság 40 százalékát kifizetni, ha Lind minden további követeléséről lemond. Lind elutasította ezt az „Amica“ nevű ajánlatot és állítólag nem sokkal később elborult elmével végzett magával.

Seeligmann, ez a valamelyik német fejedelemségből Ausztriába tévedt szélhámos, majdnem minden bizonnyal felfigyelt a Grassalkovich-ügyre és utánozta illetve kifinomította az egész eljárást. Mesterséges keresletet keltett kezdetleges felvásárlásokkal vagy ismételt érdeklődéssel különböző bankházaknál. A parciálisok elhelyezésével persze sokszor kénytelen volt félreesőbb tartományokban vagy külföldön próbálkozni, mert belföldön, legalábbis Bécsben a köztudat már kissé gyanakodóan reagált ilyen papírokra. Sohasem fizettek ki semmit ezekre a parciálisokra, se kamatot, se törlesztést. A bécsi tőzsdén potom áron lehetett reájuk szert tenni, amire olyan üzletembernek volt szüksége, aki a csőd szélén állt. A csődeljárás során ugyanis arra hivatkozott, hogy magyar értékpapírokba fektette a pénzét és azért bukott meg.

Az Eszterházy-féle és a csalárd parciálisokon kívül keveset tudunk a parciálisok forgatásáról. Valószínűleg inkább Bécsben vagy az osztrák tartományokban találtak vevőre, de az akkori osztrák pénzügyekről majdnem minden anyag, ha volt is, mára elveszett.


3. Érdekek és vélemények

A magánkötvények kibocsátása a bécsi bankházak érdekében állott, erről tanúskodik Kübeck, a bécsi udvari kamara elnökének szakvéleménye 1845-ből : A Legfelső Igazságügyi Hatóság (Oberste Justizstelle) titkos uzsoráskodást sejtett ezeknél a kölcsönöknél és ezért kérte betiltásukat. Kübeck ellenezte a kívánságot, megvédte az uzsorát – bizonyos körülmények között, természetesen –, ezenkívül véleménye szerint annyira bonyolult az ügy, hogy az uzsorát – még akkor is, ha tényleg létezne – lehetetlen bebizonyítani.

„Jede Untersuchung darüber wäre schwierig und gehässig und im Resultat ohne Erfolg.“

A továbbiakban hasonlóan érvel, mint Wachtler: A bankházak kockázatuk miatt jogosultak a magasabb nyereségre. És ha valakinek nagyon kell a pénz, bele kell törődnie a magasabb kamatba is, az állam szintén így cselekszik:

„Auch die Regierungen, wenn sie sich in finanzieller Bedrängnis befinden, sind genöthigt, höhere Preise für das Aufbringen von Anleihen zuzugestehen.“

Érdekes megjegyzéseket tesz az említett kockázatokat illetően. Az Oberste Justizstelle követelte, hogy a bankházak kezeskedjenek a kifizetésért és ezt a garanciát írják a főadósságlevélbe is, a parciálisokba is. Kübeck ezt nem tartja helyesnek, minden felelősség alól fel akarja menteni a bankárokat:

„Die Anordnung, in der Haupt-Schuldverschreibung, so wie in den Partialen die bleibende Haftung des Handelshauses auszudrücken, scheint mir auch von keinem praktischen Erfolge zu seyn, denn die Sicherheit der Gläubiger beruht nicht auf dem Handelshause, welches sich auflösen oder in die Unmöglichkeit versetzt werden kann, der Haftung zu entsprechen, sondern auf der Hypothek.“

Ez az érvelés némi elemzést érdemel. A húszas évek csalásai után a bankházak felelősségre vonása jogosult lett volna, de Kübeck ezt minden áron el akarja hárítani. Az utalás a bankház feloszlatására nem változtat ezen – hát feleljen a bankház, míg fennáll! Kübeck az egész hangsúlyt a jelzálogra fekteti, de tudja, hogy ezeket a magánkötvényeket magyar urak is kibocsátják, és tud a magyarországi jelzálog bizonytalanságáról, sőt, ismételten hivatkozik rá, ha a tervezett magyar jelzálogos hitelintézetről van szó. De a panaszt tevő hatóság általában kétségbe vonta a jelzálog biztosságát, Kübeck pedig ezt azzal az indoklással védi meg, hogy a bankházakban bízni kell, mert saját érdekükben áll, hogy az ügyfél anyagi hátterét jól vizsgálják meg:

„… von den Handelshäusern, welche die Gefahr auf sich nehmen, immerhin erwartet werden kann, daß sie die Hypothek genau geprüft haben“,

írja, de elfelejti megemlíteni, milyen jellegű a „veszély“, aminek a bankházak kiteszik magukat, mert éppen ezelőtt állapítja meg, hogy nem vállalnak és nem is vállalhatnak semmilyen felelősséget. Továbbá állítja, hogy tulajdonképpen mindenki, aki azt akarja, bepillantást nyerhet a hitelfelvevők földbirtokainak állapotába, ha ez érdekelné. Ez már nagyon merész, illetve félrevezető megjegyzés, mert Kübeck jól tudta, hogy még az örökös tartományokban sincs olyan hatóság vagy hivatal, amely vállalta volna egy bizonyos birtok felülvizsgálását és ennek értékének megállapítását, vagy amely ellenőrző szervként működött volna e kérdésekben. Magyarországról azt írta egy évvel előbb, hogy ott majdnem lehetetlen megállapítani egy birtok igazi értékét, ott fennáll a „hitelt érdemlő értékmegállapítás hiánya“ (Mangel an authentischen Werterhebungen ).
Az Oberste Justizstelle azt kérte, hogy olyan szöveg kerüljön a parciálisokra, mely szerint hatósági közbenjárás nélkül jöttek létre, így semmi garanciát nem vállal az állam, (amelynek egyik könnyen levonható következtetése az, hogy az esetleges károsult a bíróságon nem várhat semmi jót) és hogy a jelzálog megítélésében a vevő csak a bankházban bízhat – amit Kübeck maga a fenti idézet szerint megállapította:

(Daß) „dieses Geschäft als ein bloßes Privat-Darlehen betrachtet, und daher ohne Gutheißung von irgendeiner öffentlichen Behörde abgeschlossen, auch die bestellte Hypothek bloß von dem ohnedies haftenden Großhandelshause geprüft worden“ sei,

– ilyent nem szabad a parciálisokra írni, mert akkor senki sem venné meg őket. Itt az az érdekes, hogy Kübeck törekszik arra, hogy a parciálisoknak piacot teremtsen vagy legalábbis biztosítson. Ez azert figyelemre méltó, mert ezek a papírok nyilvánvalóan versenyeztek az államkötvényekkel. Magasabb volt a kamatuk, igaz, nagyobb is volt a kockázat. De ami a kockázatot illeti: az államkötvények, nem szabad elfelejteni, valószínűleg annak idején nem örvendeztek ama bizalomnak, mint ma, hiszen olyan ország kötvényei voltak, amely néhány évtizeddel ezelőtt hivatalosan ment csődbe. Persze egy másik tényezőt se lehet figyelmen kívül hagyni: Annak idején az állam már ellátta a társadalmát csak saját tekintélyén alapuló fizetési eszközökkel – papírpénz-jegyekkel, amelyek általánosan elfogadottaknak számíthatottak – egyébként az 1811-i államcsőd nem okozhatott volna annyi kárt. A papírpénz lényeges változást jelent az állam pénzalkotó monopóliumának fejlődésében: Már nem tartalmaz igazi értéket, de mégis közvetíti az áruk forgatását – így tanúskodik a politikai hatalom megerősődéséről a saját társadalmával szemben.
Így az államkötvények vevőinek esetleges számítása, hogy az állam papírjai azért biztosabbak, mint egy mágnásé, valahogy helytálló: A pénzkibocsátó alany, mint a gazdasági élet megteremtője és biztosítója, mindig biztosabb alap, amelybe horgonyt lehet vetni, mint bármilyen magánszemély, akár kereskedő, manufaktúrás, akár földbirtokos, aki sokkal könnyebben bukhat meg, mint az állam. Ez a különbség Grassalkovich megegyezési próbálkozásainál mutatkozik: Peres ügy következett abból, hogy az adós a hitelezők rovására akarja csökkenteni adósságait, de ha az állam alkalmazza ugyanazt az eljárást, akár az 1811-es államcsődnél, akár újabb kori pénzreformoknál, nincs olyan bíróság, amelyhez a károsult fordulhatna. (Hogy Grassalkovich esetében ez nem vezetett sok eredményhez, ez a magyar feudális jog következménye és nem érinti ezt a kérdést.)

Kübeck többi érve szintén olyan silány minőségű, mint az előbbiek. Csak eggyel akarok még folglalkozni: A parciálisok egyik előnyeként említi azt, hogy külföldi tőkét vonzzanak,

„daß Geld-Kapitalien vom Ausland her in die Monarchie eingeflossen sind“ –

ez így igaz lehet, de elfelejti, hogy korrekt fizetés esetén – és feltételezhető, hogy ilyenre gondolt – kamatostul visszafolyik a pénz külföldre, azaz, hosszú távon pénz vagy tőke kiáramlását eredményezi – a nemzetközi hitelek egyik jellegzetessége. Ilyen hitelek csak akkor élénkíthetik a gazdaságot, ha belföldön létezik olyan ipar vagy mezőgazdaság, amely hitel igénybevételével tudja nyerességessé tenni a termelését, amelyhez az is tartozik, hogy képes értékesíteni az árutöbbletet. Csak ilyenkor az adósságszolgálat nem múlja felül a hitel teremtette beruházás eredményeit. A magánkötvényeket kibocsátóknál kétségbe vonható, hogy ilyen értelemben akarták és tudták gyümölcsöztetni felvett hitelüket.
A magánkötvények megvédésének oka csak a bankházak érdeke lehetett. Csak így magyarázható, hogy az udvari kamara elnöke, aki máskor mindig az államhitel mellett folglalt állást, ebben a kérdésben magánhitel-műveletekért szállt síkra. És többször elő is fordult, hogy a Monarchia vezetői azon törték a fejüket, vajon ezek a kölcsönök nem csökkentik-e az államkötvények iránti keresletet. A nagy bécsi bankházak – Rothschild, Sina, Arnstein & Eskeles – ugyanis az államhitel szervezői voltak, tanácsot adtak az államkölcsönök kibocsátását illetően, a tőzsdén és talán másutt is gondoskodtak az államkötvények elhelyezéséről, stb. Minderről inkább alkalmi megjegyezésekből tudunk, naplókból, levelekből, nincs róla se átfogó tanulmány, se terjedelmes anyag, amelyben kutatni lehetne. De a parciálisokkal kapcsolatos szakvélemények és levelezések kissé fényt derítenek arra, hogy hogyan sikerült a bankároknak befolyásukat gyakorolni, ha üzleti érdekükről volt szó. Ami ezt illeti: Egy akkori – 1841-ben, azaz a parciálisok aranykora előtti időben megjelent – „Ki kicsoda?“ szótár említi Sina György uradalmait és városi házait, néhány esetben hozzátéve, hogy kitől kapta meg őket, adósság elengedése fejében, éspedig Festetics Lászlótól, Eszterházy Páltól és valamelyik Zichy gróftól.
Nem csak Kübeck védte ezeket a hitelműveleteket, nem csak a bankházak vetették értük befolyásukat latba, úgylátszik ezeknek engedélyezése egy bizonyos korona és nemesség közötti »Contrat social«-hoz, azaz társadalmi szerződéshez tartozott.
Az egy Seeligmann szervezte kölcsönügynél, éspedig Festeticsénél, az osztrák hatóságok megtiltották a kinyomtatást. A cenzúrá-hivatal (Wiener Polizei- und Zensur-Hofstelle) kérte az akkori magyar kancellárt, Reviczkyt, hogy vizsgálja meg, vajon a kérvényező Festetics gróf nem tervez-e esetleg valami csalást –

„ob dieses Geschäft nicht etwa eine Prellerei beziehe“ ,

mire Reviczky azt válaszolta, hogy – a grófot ismerve – ez nagyon valószínű:

„bei dem mir bekannten Charakter und zerrütteten Vermögens-Umständen des Grafen Festetics …“

A további történtekről úgy szereztek tudomást, hogy az Erzberger und Schmidt nevű augsburgi bankház, – ott Seeligmann illetve „cimborái“ letétbe helyezték a főadósságlevelet – tiltakozott az ellen, hogy a letétjegy másolatát – bizalomkeltés céljából – csatolják a parciálisokhoz. Mire a cenzúra-hatóság azt a következtetést vonta le, hogy a kölcsönügy nem jött létre.
Nem sokkal később Seeligmann és társai Lipcsében végrehajtottak egy műveletet, amelynek során ottani kereskedőkre rásóztak Festetics- és egyéb parciálisokat. Ezek miatt az ottani osztrák konzul feljelentést tett Bécsben, Festetics gróf és ismeretlen tettesek ellen, mire a hatóságok végre kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy mégis kinyomtatták a parciálisokat, engedély nélkül. Semmi nyom nem utal arra, hogy eljárást indítottak volna, akár Festetics, akár mások ellen.
20 évvel később Orosz-Lengyelország egyik lakója próbált egy Festetics-parciálist a Heylmanns Erben nevű bécsi bankháznál beváltani. Miután ez nem sikerült neki, panaszt tett a bíróságnál, ami okul szolgált arra, hogy más helyen ismét foglalkozzanak a parciális obligációk problématikájával: Metternich és Kolowrat a császárhoz fordult, kételyeiket kifejezve az effajta kölcsönműveletek ellen. A császár nem nagyon törődött vele, azt válaszolta:

„Ich nehme den Inhalt dieses Vortrages zur Wissenschaft und werde den in Erinnerung gebrachten Gegenstand gegenwärtig halten.“


4. Néhány szám

Grassalkovich „károsultjai“ 1846-ban levélben fordultak Kübeckhez, melyben kérték, hogy segítsen az ügyükön, amely 21 évvel a harmadik kölcsön után és 5 évvel Grassalkovich halála után még mindig nem dőlt el. Ebben a levélben azt állítják, hogy addig a magyar urak magánkötvények formájában felvettek kb. 50 millió forintot. A rendelkezésünkre álló számokból azt lehet következtetni, hogy az összes felvett pénzről van szó, nem az akkoriban még nem törlesztett adósságokról. A csalárd kölcsönök összes nominális érteke 8 millió 100.000, az összes kölcsön száma 11, de más helyen 14 kölcsönt említenek, 9 millió forint összeggel. Ha az utolsó összeget vesszük, akkor 41 millió forint marad tényleg törlesztendő hitelként. A Magyarországon akkoriban szokásos hivatalos 6%-os kamatlábot tekintetbe véve – ami a magánkölcsönöknél 1841-ig szintén szokásos volt, ezután voltak 5%-os, 4-%osok is – felszámíthatunk 5%-os átlagot. Ha húsz éves lejárattal – szintén átlagos időtartammal (az aktákban előforduló kölcsönöknél – ha egyáltalában feltüntetik a lejáratot, – a lejárati idő 30 és 40 év között volt, Grassalkovichnál 6 és 12 év között volt) – számítunk, akkor 21,5 millió forintos összeget kapunk, amit a magyar mágnások fizettek a – főleg osztrák – hitelezőknek kamatként. (Tételezzük fel, hogy rendszeresen törlesztették a kölcsönöket, azaz évente 5%-ot levonva.) Nagyon valószínű, hogy ez az összeg nem tükrözi igazából a magyar főnemesség eladósodását, amely biztosan sokkal magasabb volt. De még ezt a 21,5 millió forintot is alig tudták előteremteni újabb kölcsönfelvétel nélkül. Se a földbirtok, se a kezdetleges uradalmi ipar volt annyira termelékeny.

_______________________________________________________________

 

Ez a cikk keletkezett 1995-ben a „Vásárhelyi Pál és a reformkori mérnökgeneráció“ című kiállítással kapcsán. Különféle okokból csak rövidített formában jelent meg nyomtatásban.

vissza a magyar publikációk oldalához

vissza a bevezető oldalhoz