RIPORT KOSZOVÓRÓL

A balkáni puskaporos hordó kanóca? Vagy mégse?

Nemrég jártam Koszovóban és azt akarom közölni, amit ott láttam és hallottam.

Pristina az egyik legcsúnyább város, amelyet láttam az életemben, és már sok helyen jártam.

A régi albán építészetnek nyoma sincs. Úgy látszik, elsöpörték a szocialista korszakban, ennek „elavultságára” hivatkozva. De a régi épületeket lehetett volna fölújítani, vízzel és árammal ellátni. Csak hogy ezt, úgy tűnik, az illetékes hatóságok nem akarták. Ami albán, ez pfuj, most jövünk mi és újra csinálunk mindent!
Tapasztaltam ezt más albán városokban is, mint Pejában, Tetovóban, Debarban, és másutt. Csak a külvárosokban maradt meg albán jellegű negyed, a központi helyeken egy-egy régi albán épület.

Jártam albán épületekben a 80-as, 90-es években – Albániában. Tágasok, kényelmesek, és főleg fából épültek. Ahogy akkor láttam, lehetett ezeket az új időkre alkalmazni. Csak vízcsöveket, áramvezetékeket kellett beépíteni, és a szennyvízcsatornához kötni a házakat – ami pont ilyen faházaknál nem lett volna nehéz. Az egykori Jugoszláviában Ohrid szép példány arra, hogyan lehet ezt a fajta építészetet az újabb időkre alkalmazni.

De nem. Új várost építünk, a haladás jelképeként.

Pristina központjában részben tönkretett, részben még működő beton épületek állnak, mint a koszovói könyvtár, a Grand Hotel Pristina, meg az ekkor „Boro és Ramiz” (figyelj a szórendre!) épülete. Ma az a neve, hogy az Ifjúság és Sport Palotája, amely egy 2000-ben bekövezett tűz után csak részben használható.

Azért nem javítják, mert nem biztos kié az épület: a városé vagy a koszovói „Treuhandé“, azaz a Koszovóban elsajátító és privatizáció címen ga(rá)zdálkodó intézményé. Ezt az intézményt nem lehet se államinak, se országosnak hívni, mert először az UNMIK hozta létre, aztán 2008-ban, Koszovó függetlenség kikiáltása után homályos módon „átment” az egykori ucks vezetés kezeibe.
Ne felejtsük el, hogy Jugoszláviában a munkástulajdon volt érvényben, és a lakosság kisemmizése sehol nem sikerült jól. A kisemmizettek nem nézik jó szemmel a kisemmizőket ...

Ezt a betongyönyört körülveszik templomok és mecsetek, romok, ruhát áruló bódék, a Teréz Anyó gyalogzónás fasora, új épületek üvegacélos homlokzattal, és az I. Jugoszlávia épületmaradványai. E között új épületek, téglából, vakolatlanul.

Amilyen a főváros, ilyen az ország is, legalább, ami a gazdasági céltalanságot és az építkezési szabálytalanságot illeti.

Ritkán lehet látni mezőgazdasági tevékenységet az elvileg termékeny dukagjini és rigómezei síkságokon. Peja/Peć és Pristina között sok parlagon heverő földöt vettem észre.
Nincs kizárva, hogy mögötte vannak földi viták. Koszovóban nincsenek telekkönyvek. Az Oszmán Birodalomban nem keletkeztek, a királyi Szerbiában sem, és az I. és II. Jugoszláviában sem. Csak az Osztrák-Magyar Monarchia területein vezették be, de később nem nagyon ápolták ezt az örökséget. Ez a földtulajdon körüli bizonytalanság kedvezett az I. és II. Jugoszlávia telepítési politikának. Könnyebb volt elvenni és odaadni földöt, ha rögzített tulajdoncímek nincsenek.
Manapság ez a fajta szürke zóna kitűnően felel meg az új Pasa-rendszernek, amelyet a világhatalmak teremtettek az egykori Jugoszlávia legtöbb területein: az önkényes elsajátítás jól jött az UCK (Koszovó Felszabadító Hadserege) vezéreinek, akik most egymás között elosztják a nemzeti vagyon azon részeit, amelyek jövedelemmel kecsegtetnek.
Így nyitva marad a kérdés: kié a föld?

Ez a föld kerüli bizonytalanság az USA terjeszkedési vágyát is elősegítette: Amikor a 1999-es bevonulást követően mindjárt nekiláttak új támpont létrehozásának – Camp Bondsteel Ferizaj mellett a legnagyobb USA-támpont Európában – nem kellett sok akadályt legyőzniük a földtulajdon miatt. Az ottani gazdák valószínűleg még albániai menekülttáborokban tartózkodtak, és amikor hazajöttek, kész tények elé kerültek. Ha kaptak valamilyen kárpótlást, örülhettek neki. Ha nem, nem is volt, akihez panaszkodni, perelni lehetett volna.

Camp Bondsteel az USA legnagyobb támpontja Európában. 7 000 katonát tudnak ott elhelyezni, ha kell. Nincs semmilyen szerződés hozza, sem feltételek, határidő, esetleges haszonbér-fizetések. Minél gyengébb Koszovó nemzetközi helyzete, minél szétziláltabbak a politikai elitek, annál jobb az USA-nak: így senki nem fogja kérdőjelezni ottlétüket, szándékait.

Az egyetlen gazdasági ágazat, amely virágzik, az építkezés. Ebben Koszovó követi a nyugati mintat. Lázasan hoznak föl családi házakat, amelyek az ausztriaiakhoz képest nagynak tűnnek. Ki fogja ezeket lakni, tisztítani és fűteni? Milyen pénzből? Egy olyan országban épülnek, ahol gyér és siralmasan fizetett a munkahely és ezért mindenki igyekszik kivándorolni és másutt elhelyezkedni, aki csak valahogy tudja.
Ezenkívül létezik rengeteg kávéház, ahol néhány bácsi ül órákon keresztül egy kis kávé vagy tea mellett. Hogyan bírnak fennmaradni ezek a helyek?

Ez a két tevékenység – a lázas építkezés és a tengődő vendéglátóipar – feltételezhetően a feketegazdaság látványos homlokzata. Drog- és fegyverkereskedelem, embercsempészet, valamint a kivándorlók hazaküldött, hazahozott pénzei képezik az alapot, amelyen fölhozzák a túlméretezett épületeket és a pénzmosásra használt vendéglőket.

A jugoszláv időkben szokásos volt, hogy a hatoságok az egész országban néha elrendeltek szombati munkát a gyárakban, ingyen műszakot „Koszovóért”. Ezt nem nagyon tette népszerűvé a koszovóiakat.
De az ebből a munkából összejött érték alighanem kötött ki Koszovóban. Ebből a jugoszláv vezetés hozott létre titkos katonai létesítményeket. Ezek drága beruházások voltak ugyan, de nem lehetett nyilvános módon pénzt elkülöníteni erre a célra, mert akkor odalett volna a titok.
Megmaradt pedig a rossz utóíz, hogy: mennyit tettünk Koszovóért, és mennyire hálátlanok! A bunkerek, erődök, repterek Boszniában pedig manapság használatlanok, vagy egyáltalán tönkre vannak téve.

Jugoszláviában sokan azzal vádolták az albánokat, hogy úgy szaporodnak, mint a nyuszik. Egyfajta ádáz harc folyt, ki tudja mennyiségileg kiszorítani a másik nemzetiséget.
Most Koszovóban csak olyan szülőket lehet látni, akik egy-két gyerekkel az utcákon ballagnak vagy kirándulnak hétvégen. A sokgyerekes családok csak a jugoszláv viszonylagos jó orvosi éllátás, családsegély, valamint biztonságos jövedelemforrások mellett tudtak létrejönni és működni.
Ma, az általános elszegényedés, a tb-rendszer megszüntetése, a megélhetés nehézsége, és ne felejtsük a háborús károk öröksége lehetetlenné teszik ezt a fajta családképzést, -fenntartást.

Egy idős koszovói ember, aki sokat élt Németországban, azt mondta nekem: szerinte az egyetlen megoldás Koszovónak az lenne, ha Svájc vagy Németország gyarmatának nyilvánítaná.

Szép eredmény 10 év névleges függetlenség után! Legyünk csak gyarmat!

Az iszlám a városokban alig tűnik föl. Pristina vagy Peja utcain ritkább látvány a fejkendő, mint Bécsben. Sőt, a fiatal leányok kihívó öltözete és viselkedése túlteszi az itteniekét. Lehet, hogy a falvakban más a kép és ott inkább otthon ülnek a csajok.

Európában biztos nincs ország, amelyben az USA annyira népszerű lenne, mint Koszovóban. Még Albániát is túlteszi. Mindenütt amerikai zászló, valamint hol Wesley Clark utca, hol Madeleine Albright tér, Bill Clinton útja, és más amerikai személy, akinek a neve másutt már feledésbe merült, itt még örvend ismertségnek: William Walker, vagy Jamie Shea.

Szépnek szép lenne a táj, különféle kultúrák kereszteződése. Sokan beszélnek németül, mert Svájcban vagy Németországban dolgoztak. A külföldi turista még mindig szokatlan jelenség, de örülnek neki. A jogbiztonság kitűnő, az utak járhatók, a vezetési szokások tűrhetők.

Végül is, Koszovó nem az egyetlen hely a világon, ahol nehéz helyzetben vannak, és bizonytalan a jövő.

Optimizmus

16.9. 2019