1. Használati érték – csereérték – munka

„Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód uralkodik, mint «óriási árugyűjtemény», az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg ... Használati értékek alkotják a gazdagság anyagi tartalmát, bármilyen is a társadalom formája. Az általunk vizsgálandó társadalmi formában a használati értékek egyúttal anyagi hordozói a – csereértéknek.“
A csereérték mindenekelőtt mint mennyiségi viszony jelenik meg, mint az az arány, amelyben valami fajta használati érték másfajta használati értékekkel kicserelődnek … Mivel x mennyiségű cipőkenöcs, ugyanígy y mennyiségű selyem, ugyanígy z mennyiségű arany stb. 1 quarter búza csereértéke, ezért x mennyiségű cipőkenöcs, y mennyiségű selyem, z mennyiségű arany egymással helyettesíthető, vagyis egymással egyenlő nagyságú csereértékek kell hogy legyenek … Egy és ugyanannak az árunak érvényes csereértékei valami egyenlőt fejeznek ki. … Mind a kettő (cserélt dolog) tehát egyenlő egy harmadik valamivel, ami magában véve sem az egyik, sem a másik.“
„Ha mármost eltekintjük az árutestek használati értékétől, csak egy tulajdonság marad, az, hogy munkatermékek. … Ezek a dolgok már csak azt fejezik ki, hogy termelésükre emberi munkaerőt fordítottak, emberi munkát halmoztak fel. Ennek a közös társadalmi szubsztanciájuknak a kristályaiként értékek – áruértékek.“
„Az a munka azonban, amely az értékek szubsztanciáját alkotja, egyenlő emberi munka, ugyanannak az emberi munkaerőnek a kifejtése … társadalmi átlagmunkaerő, tehát egy áru termeléséhez is csak az átlagosan szükséges, vagyis társadalmilag szükséges munkaerő.“(A Tőke I, K. Marx és F. Engels Művei, 23. kötet, 41-45. o., a továbbiakban: „T I“)

Ez mind magától értetődik. Az úgynevezett munkaértéktan kapott jelentőséget csak egy olyan félreértés miatt, amelyben egyetértettek a hagyományos szocialisták/marxisták és a közgazdaságtanon belül a „határhaszon“ hívei, habár ellentétes indítékokból.
– Termelés a piacnak; a munka megteremti azt az eszközt (az árut), amellyel versenyeznek a pénz elsajátításáért. – Tulajdonképpen pénzt termelnek, önálló csereértéket, azaz megszerzési hatalmat idegen termésre és idegen munkára. – A használati érték által kielégítendő társadalmi szükséglet nem a termelés célja, hanem a pénzszerzés eszköze – a szükségben szenvedők xx gyengesége, amellyel lehet fogni őket. Így senki sem kapja meg „munkájának értékét“, hanem az árucseréből megtudja, hogy ráfordítása egyáltalán és mennyire felelt meg a társadalmilag szükséges munkának.

2. Elvont munka – a megvesztegetett életerő képzi az értékre megalapozott gazdagság szubsztanciáját

„Az áru eredetileg mint kettős valami jelent meg előttünk: mint használati érték és mint csereérték. Később kitűnt, hogy a munkának, amennyiben értékben fejeződik ki, szintén nem ugyanazok már az ismertetőjelei, amelyekkel mint használati értékek létrehozója rendelkezik. Az áruban foglalt munka e kettős természetét először én mutattam ki kritikai módon … a döntő pont, amely körül a politikai gazdaságtan megértése forog.“ (T I, 47)

„Ha eltekintünk a termelő tevékenység meghatározott voltáról és ennélfogva a munka hasznos jellegétől, nem marad belőle más, mint az emberi munka kifejtése … agy, izom, ideg ráfordítása.“ (T I, 49)

„Mint csereértéket azonban az árut mindig csak az eredmény nézőpontjáról tekintjük. Nem arról a szolgálatról van szó, melyet az áru teljesít, hanem arról a szolgálatról, melyet a termelésében neki teljesítettek.“ (A politikai gazdaságtan bírálatához, MEM, 13. kötet, 22. o.)

„Nagyobb mennyiségű használati érték önmagában véve nagyobb anyagi gazdagság. … Ennek ellenére az anyagi gazdagság tömegének növekedésével egyidejűleg értéknagysága csökkenhet. Ez az ellentétes mozgás a munka kettős jellegéből fakad. A termelőerő természetesen mindig valamely hasznos, konkrét munka termelőereje, és a valóságban csak azt határozza meg, hogy a célszerű termelő tevékenységnek az adott időszakaszban mekkora a hatásfoka. A hasznos munka ezért termelőereje növekedésével vagy csökkenésével egyenes arányban a terméknek gazdagabb vagy szűkösebb forrása lesz. Ezzel szemben az értékben megtestesült munkát a termekőerő változása önmagában véve egyáltalán nem érinti. … A termelőerőnek ugyanaz a változása, amely növeli a munka termékenységét és ezért az általa szolgáltatott használati értéknek tömegét, csökkenti tehát ennek a megnövekedett össztömegnek az értéknagyságát, ha a termeléshez szükséges munkaidő összegét csökkenti.“ (T I, 51)

– Emberi munkaerőkifejtés, ráfordítás alapján mérik az eredményt
– Több gazdagságot csak több munkával lehet előteremteni
– Ebben a társadalomban az igény a munka iránt mértéktelen, szertelen
– Nem létezik ésszerű fogalom a gazdagságról, legalábbis nem a munkásnak

3. Rentábilis munka és termelékenység

– A munka gazdagságot teremt, de nem a munkás számára. Az ő munkáját a vállalat alkalmazza a nyereségért. Több időt dolgozik, mint amennyi szükséges lenne a bére előteremtéséért. Többletmunkából származik az értéktöbblet.
– A munka tőkehozamának a növelése egyaránt a munkanap meghosszabbításával történik, a munka termelékenységének növelésével – tehát a szükséges munkaidő csökkenésével, valamint a bér lenyomásával – mindennek ugyanaz az eredménye.
– A munka termelékenysége a tőke eszköze. A szükséges munkaidő csökkenése azt jelenti, hogy csökken a megfizetett munkaidő is, azaz a bér.
– A vállalkozók versenyeznek a piacon a csökkentett előállítási költségekkel. Extraértéktöbbletet lehet bezsebelni mindaddig, míg az illető az iparág átlagköltségei alatt termel. Ez a fajta haszon eltűnik, mihelyt általános lesz az egyéni termelékenységi előny.

4. A ráfordított munka csak egy kizsákmányolásra alapozott gazdasági rendszerben lehet a gazdagság mértéke

„Hiszen a valóságos gazdagság valamennyi egyén kifejlődött termelőereje. Akkor már semmiképpen sem a munkaidő, hanem a rendelkezésre álló idő («disposable time») a gazdagság mértéke. A munkaidő mint a gazdagság mértéke, magát a gazdagságot mint a szegénységen alapulót tételezi, a rendelkezésre álló időt pedig mint a többletmunkához való ellentétben és ellentét által létezőt – vagyis az egyén egész idejének munkaidőként való tételezése, és ezért az egyén puszta munkássá degradálása, a munka alá való besorolása. Ezért a legfejlettebb gépi berendezés most arra kényszeríti a munkást, hogy hosszabb ideig dolgozzék, mint a vadember teszi, avagy mint ő maga a legegyszerűbb, legdurvább szerszámokkal tette.“ (Marx, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, 2. kötet, 172. o./A tőkéről szóló fejezet)

„Mihelyt a munka közvetlen formában többé már nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidő többé nem mértéke a gazdagságnak, és ezért a csereérték a használati értéknek sem. ... A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás azáltal, hogy a munkaidőt a minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi. Csökkenti ezért a munkaidőt a szükséges munkaidő formájában, hogy növelje fölöslegeknek a formájában; ezért a fölösleges munkaidőt növekvő mértékben feltételként – question de vie et de mort (élet és halál kérdése) – tételezi a szükséges munkaidő számára. Egyfelől tehát a tőke a tudomány és a természet, valamint a társadalmi érintkezés minden hatalmát életre hívja, hogy a gazdagság teremtését (relatíve) függetlenné tegye a reá felhasznált munkaidőtől. Másfelől az így létrehozott óriási társadalmi erőket a munkaidővel akarja mérni, és azok közé a határok közé akarja beszorítani, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a már létrehozott értéket mint értéket fenntartsák.“ (Uo., 169. o.)

A tőke folyamatosan csökkenti a szükséges munkát, manapság a minimális nagyságra. Egyre kevésbé kelendő a munka, produktív alkalmazása ezért egyre korlátozottabb. Abszurd formákban nyilvánul meg: Egyre drágább a munkahely! Valamint: mit lehetne még gyártani, hogy munkát lehessen alkalmazni és odaadni? „Új termékekre van szükség!“
A munka viszonylagos fölöslegessége mellett széles tömegek életfenntartásának eszközeihez való hozzáférése továbbá attól függ, hogy rentábilis munkát elvégeznek a tőke részére.