A „PISZKOS HÁBORÚ” PÁPÁJA

Az új pápa választásával kapcsolatosan az Argentínában lezajlott „piszkos háborút” (vannak-e „tiszta” háborúk is?) emlegették a médiákban. Annak idején, (az argentin katonai diktatúra 1976-tól 1983-ig tartott, de sem korábban sem később nem volt biztonságos élete bárkinek, aki ellenzékinek számított) amikor ezt a háborút vívták, az egész nyugati világ politikusai az argentin vezetés cinkostársai voltak és az összes nyugati média mély hallgatással illette az ott folytatott gyilkosságokat, kínzásokat és eltüntetéseket. Sőt, 1978-ban labdarúgó-bajnokságot rendeztek Argentínában, hogy megmutassák – és igazolják! – hogy ott minden rendben van. Eközben kínozták és gyilkoltak, az újszülötteket elvitték az anyjuktól, és az utóbbiakat repülőgépekből dobták a tengerbe.

Az argentin ifjúság pedig akkor csak – úgy, ahogy Közép-Európában és a világ más részeiben is – kritikus volt, tudásra vágyott, és készségesen kérdőjelzett meg sok mindent, amihez eddig nem nyúlt hozzá senki. Ezenkívül volt saját bálványuk, honfitársuk, aki fegyvert ragadott és segített egy karibi szigeten megdönteni az ottani diktátort, és most onnan szólította föl a világot, hogy forradalmat csináljanak máshol is.

Ha ma a híres német diákmozgalom néhány képviselőjét nézzük, mint Daniel Cohn-Benditet vagy Joschka Fischert és látjuk, hogy milyen kitűnően be tudtak illeszkedni a németországi politikai rendszerbe, még Jugoszlávia bombázását is helyeselték, sőt követelték – akkor az ember azt kérdi magától: honnan ez a pánik Argentínában? Nem lehetett volna hagyni az argentin fiatalokat, hogy egy ideig elkiabálják magukat, aztán rendes mederbe kerül az egész, és normális politikusokká válnak, részt vesznek a hazai hatalmi játékban?

De az argentinoknak az volt a szerencsétlenségük, hogy erre alkalmatlan volt a lakóhelyük. Latin-Amerika a Hidegháború forró frontja volt. Az USA nem volt hajlandó szocialista kísérleteket megengedni a hátsó udvarában. Már 1946-ban megalapították a Panama-csatorna mentén általuk ellenőrzött földsávban az „Amerikák Iskoláját”, egy intézményt, ahol latin-amerikai katonatiszteket és titkosszolgálatosakat a kínzás, vallatás és meggyilkolás minden fortélyára tanítottak. Ezt az intézményt, amelyet Latin-Amerikában a „kínzás iskoláját” vagy a „gyilkosok iskoláját” nevezik, 1984-ben az USA-ba helyezték, 1996-ban bezárták, de nemsokára más név alatt újra megnyitották. Ott több, mint 60.000 ember kapott kiképzést. Az Amerikák Iskolájában tanult majdnem minden latin-amerikai katonai diktatúra résztvevője, mint az argentin Galtieri és Viola, a bolíviai Banzer, a panamai Torrijos, a guatemalai Rios Montt, vagy a chilei Pinochet.
Annál is inkább keresett cikk lettek az ott elsajátított képességek, mikor a chilei államcsíny után az amerikai és latin-amerikai titkosszolgálatok létrehozták a „Condor műveletet”, amelynek keretében a térségben folyó forradalmi tevékenység ellen szoros együttműködésre egyeztek meg. Ezentúl senki nem érezhette magát biztonságban, aki a „felforgatás” gyanújába keveredett. És akkor nagyon könnyű volt ilyen gyanú célpontjává válni.

Ez a háború a felforgatók ellen nem állt meg az egyház ajtai előtt sem. A Második Vatikáni Zsinat arra szólította föl a katolikus egyház tagjait, hogy nyílttá váljanak új gondolatoknak és befolyásolásoknak és így az egyházat vonzóbbá tegyék az embereknek. Latin-Amerikában ebből fejlődött ki egy társadalomkritikai irányzat, a „Felszabadítási teológia”. Amikor Karol Wojtylát választották pápává, egyebek közt azt a feladatot tűzte ki magának, hogy fölszámolja ezt az irányzatot, amelynek különösen sok híve volt a jezsuita rend tagjai között. Ennek megvolt a maga oka.

A Felszabadítási teológia gyökerei sokkal messzibbre nyúlnak vissza, mint a marxista elemei, amelyek sokaknak vonzóvá teszik, pápákat, kormányokat és hasonló intézményeket pedig zavarnak. A gyökerek Bartolomé de Las Casas spanyol domonkos szerzetesre vezetnek vissza, akit Fernando király 1515-ben „Procurador de los Indios”, azaz az „Indiánok gondnokának” nevezett ki, és aki egész életen keresztül az indiánok rabságba ejtése és kiirtása ellen küzdött. Emellett Las Casas a „Conquista”, azaz a spanyol hódítás egyik legfontosabb krónikásának számít.
Az ő elképzelései a hittérítésről – az indiánokat a rabságtól kell megóvni és kultúrájukat kell minél jobban elsajátítani – vezették a jezsuitákat, amikor berendezték a „Reducciones-t”, a nomádokat helyhez kötő településeit Dél-Amerika szerte. 1767-ig, a jezsuiták a spanyol korona területéből való kiűzéséig tartották ezeket fenn. A jezsuiták a hittérítés folyamán idegen kultúrákról szerzett tudásuk miatt az Európán túli néprajz, az etnológia megalapítói voltak.

Az egyháziak Latin-Amerikában tehát kénytelenek voltak állást foglalni és rendet teremteni saját soraikban. Az akkori tisztogatások folyamán a Felszabadítási teológia híveit jelentéktelen pozíciókba helyezték, hallgatásra ítélték vagy kizárták.
Kivételt képzett El Salvador katolikus egyháza, ahol az ország 1980-ban meggyilkolt bíborosa, Óscar Romero a Felszabadítási teológiát támogatta. Az el salvadori polgárháborúban sok pap és szerzetes lelte halálát, mert a hadsereg és a földbirtokosok által pénzelt halálosztagok a gerillaharcosok támogatóinak tekintették őket.
Nicaraguában szintén a papság jelentős része támogatta a Sandinistákat. Köztük legjobban ismert Ernesto Cardenal költő.
A mai latin-amerikai politikusok közt az ecuadori Rafael Correa a Felszabadítási teológia hívének vallja magát.

Jorge Bergoglio 1972-től az 1974-ben lezajlott hivatalos feloszlatásáig az argentin  „Vasgárda” (amely a romániai szervezettől vette a nevét) tagja volt. A Vasgárda a Juan Domingo Perón által alapított Igazságos Párt jobboldali, egyházi-fasiszta szárnya volt. Ultramontánok is voltak, azaz az állam és egyház szétválasztását szerették volna fölszámolni. Az Igazságos Párt baloldali szárnya, a Montonerók ellen léptek föl. Később a Vasgárda köreiből kialakultak a „Triple A” nevű halálosztagok, amelyek a diktatúra idején egyéb kellemetlen tevékenységek mellett az elhurcoltak és meggyilkoltak vagyonának értékesítésével is foglalkoztak.
A Vasgárdában Bergoglio baráti viszonyba került olyan emberrel, aki az államcsíny után vezető szerepet játszott Argentínában, és az ESMA (a hadi tengerészet műszaki iskolája) épületeiben berendezett kínzó és vállató intézmény szervezője és főnöke volt: Emilio Masserával. Az ESMÁban az eddigi adatok és becslések alapján meggyilkoltak kb. 6000 embert, lehet ennél többet is.(1) A halálra szántakat vagy a „halálrepülésekkel” elvitték és a tengerbe dobták, vagy ott agyonlőtték, az udvaron elégették és eltemették.

Érdekes tény, hogy erről a szocialista világban sem nagyon tájékoztattak, holott ebből kitűnő propagandát lehetett volna csinálni a tőkés rendszer ellen. Csak az szerezhetett tudomást róla, aki kifejezetten e térség iránt érdeklődött. Úgy látszik, hogy a hatalmon lévő szocialistáknak alapos gyanúja volt, hogy az argentin események a lakosságban kellemetlen emlékeket a saját országukban valamikor lezajlott megtorlásokra ébreszthettek volna föl. És kellemetlen kérdéseket tehettek volna föl: Argentínában most ezt művelik, de a szocialista rendszer nem hasonlóképpen járt-e el – valamikor? Mitől jobb a rendszerünk? A disszidensek pedig azért nem akartak a piszkos háborúról hallani vagy tudni, mert ez csorbát ejthetett volna a szép képen, amelyet a nyugati demokráciáról igyekeztek festeni.

Argentína püspökei a diktatúra támogatása mellett döntettek. Úgy ítéltek meg, hogy a marxismus veszélyének elhárításában minden szabad. Bergoglio, mint a Vasgárda volt tagja bizonyára befolyásolta ezt a döntést. De saját rendjében olyan emberek tevékenykedtek – és nyilatkoztak is, – akik a Felszabadítási teológia hívei voltak, és egyértelműen ellenezték a diktatúrát és módszereit. Két ilyen „problémás gyerek” külön kezelésben részesült. 5 hónapon keresztül az ESMÁban, majd egy másik a hadsereg által üzemeltetett börtönben tartották fogva és kínozták, míg kissé megrendült állapotban elengedték. Valószínű, hogy ez Bergoglio és Massera között megegyezett akció volt, amely az egyház más olyan tagjainak is szólt, akik az egyházi vezetés magatartásával nem értettek egyet. Ebből a szempontból sikeres akcióról beszélhetünk: Argentínában már nem nagyon lehetett hallani engedelmetlen papokról. Yorio és Jálics mindenképpen az ESMA kevés túlélőjéhez tartoznak.

És most ezt az embert a katolikus egyház fejének választották. Szereplése nehéz időkben nyilvánvalóan erre kvalifikálta. Végül is világválság van, és a felesleges és nincstelen emberek száma egyre nő. Kormányok és az egyház abban érdekeltek, hogy ezeket az embereket a bevált ópiummal lássák el, nehogy társadalmunk alapjaiban kételkedjenek.
Bergoglio azt mondta, hogy a szegények pápája akar lenni. Azzal kifejezi, hogy számít e társadalmi csoport növekedésével, és ilyen kijelentésekkel az egyház karjaiba akarja csalni őket. Ne feledkezzük meg arról sem, hogy Argentína már át ment az államcsődjén, az EU-é még hátra van. Talán ezen a területen az új pápa fontos know-how-t hoz magával.

Arra az esetre is gondoskodtak, hogy ha mégsem felelne meg az elvárásoknak. Se a katolikus egyház, se a hangadó politikusok nem akarják, hogy ismét megessék egy reformpápa, akit egy hónap után el kell távolítani, mielőtt nagyobb kárt tudna okozni. Ez nem nézne ki jól, azért sem, mivel sorozatossá válna.

Ezért az Opus Dei vigyáz rá a saját házában, és ellenőrző intézményként Castelgandolfóban ül a nagy inkvizítor és szintén figyeli minden lépését.

Majd kiderül, az új seprű hogyan válik be.

__________________________________________________